Dunatáj, 1980 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1980 / 1. szám - Bencze László: Egy festő feljegyzéseiből
Idő, emlékezet, tér, forma, szín, ember, s ezek egymást meghatározó viszonylatai és törvényei, s mindaz, aki átszenvedi: a szubjektív én törvényén átszűrt objektiváció, íme: ezek határoznak meg engem, s bennem és általam azt, amit festenem — megfestenem kell. A perc-divatok és a részecske-feldolgozások mániája távol áll tőlem. De ha Michelangelo Ádám-fejére nézek — Ádáméra, aki mint a Lét ember-tudata bágyadtan kinyúlt kezefejére várja az isteni megvilágosodás villanyáramát — arra a kis reprodukcióra, amelyet induló festőként még 1931-ben Dudaron kereteztem be magamnak, s mely arc közel fél évszázada kísér minden rajzasztalomon, Dudar—Szada—Budapest—Fülek—Budapest—Csopak vándorútján; ha erre az arcra nézek, a Törvény súgását hallom: csak az Időben helytálló az Igaz, s csak az Igaz szolgálja az embert — életében, művészetében egyaránt. S így az embernek, a művésznek is csak az Igazat szabad szolgálnia. Az Igaz pedig mindig Egész. Teljesség, és sosem részecske. .Ezen túl: az igazat csak az ember tudja felismerni, meghatározni és kodifikálni. Szeme által is! Ez az Ádám: a múló időre fordított, s az Igaz felé sóvárgó arcával, ez a Csúcs, melyhez igazodni lehet ma is. Mint Van Gogh Nap-dühétől lángoló napraforgóihoz, Cézanne képeinek kubusaihoz, Csontváry Cédrusához. A hívő tehát nem szolgálhat idegen isteneket. Hamis isteneket még kevésbé. Mert a művészetben való Isten: az igazmondás és teljes emberség istene. A látható. * Lényegem szerint emberábrázoló vagyok. De az embert környezete is meghatározza. Az a világ, melynek közegében él és eszmélkedik. Egyik eszméltető közegem a nagyváros és annak tömegei. Ám a „tömeg”-nek is a város a közege: valami nem-emberi, bár ember-teremtette világ. Műtermem ablakai a belváros háztető-rengetegére néznek. Szerkesztett, mértani formavilág ez. Aki föstés közben is mindig szerkeszti a képet, annak ez a karsztos tetőrengeteg minden rápillantásra új ingereket, képi gondolatokat kínál. Ha parancs vagy betegség ablakomhoz szegezne: ez a tetőrengeteg egész életemre ellátna festői nyersanyaggal. Gyermek- és ifjúkorom meghatározó világa a Bakony és a Balaton köze volt. A Balatonig lehúzódó erdőség, a falvakkal és hegyközségekkel sűrűn belakott, s nagyon emberszabású Balatoni felvidék: íme, a másik közegem. Emberarcú vén présházak, kőpincék, kőből épült falvak, kőkerítések, fehér tornyaikkal egymásnak átintő templomok. És vén fák, hatalmas szöllőtáblák, hűs diófák, mézízű fügebokrok, elvénült, szoborrá kövesedő szöllőtőkék. öreg csőszök, borízű szöllősgazdák, vincellérek, fekete nénikék: ők adnak kedvet az élethez, hitet — serkentőt — a festéshez. * A művészet hullámzó fejlődése — és visszafejlődése — a jel-jelkép-kép crescendóját, illetve a kép-jelkép-jel decrescendóját mutatja. Vagyis a jel irányából fejlődött a jelképen át a totális jelentésig: a képig. Ilyen matematikai leegys 33
