Dunatáj, 1980 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1980 / 4. szám - Szilágyi Miklós: Takács Lajos: A Kis-Balaton és környéke

nulmány után, majdnem két évtizedes munkával érett terjedelmes kötetté (Irt ás gazdálkodásunk emlékei. Budapest, 1980. Akadémiai Kiadó.). A szintetizálás mellett szükségét érezte Takács annak is, hogy az erdősült területektől elhódított (illetve visszahódított) terület hasznosításának minden, agráretnográfiai módszerrel megragadható részletét — tehát nem csupán az irtás-műveleteket — egyetlen falu példáján megvizsgálja. Ezért készítette el szülőfalujának, a Tolna megyei Várongnak a földművelésről szóló monográfiáját (Egy irtásfalu földművelése. Budapest, 1976. Akadémiai Kiadó). Ugyanilyen szándékú - ha úgy tetszik: „modellértékű” - kutatásokra vállalkozott a Kis-Balaton vidékén is: a „Dunántúl egyik legnagyobb és napjainkig fennmaradt lápos, berkes vidékén”. Ez a terület nemcsak azért kínálkozott kiváló kutatási terepnek, mert vizek, erdős ligetek, bozótosok, nádasok paraszti használatának ennyire jól dokumentálható példáit más vidékeken - az ármentesítések miatt — már semmiképpen sem lehetett volna megtalálni. Azért is, mert a levéltári források feltárásának - itt a Széchenyi-család levéltára kiaknázásának - eredményei messze meghaladták más archívumok kínálta lehetőségeket. Ahogy tehát a szülőfalu földművelési monográfiája is, a Kis-Balaton történeti-néprajzi kismonográfiája egy többrétű, rendkívül imponáló kutatási program és a kedvező forrásadottságok találkozási pontján formálódott. (Nagy kérdés azonban, hogy elkészült volna-e, ha Kanyar József, a Somogyi Almanach szerkesztője nem ajánlja fel a publikálás lehetőségét! A vidéki könyvkiadás jelentőségét a kutatói szándék és a regionális érdeklődés ilyen találkozásán illik lemérni...)

A Kis-Balaton és környéke történetinéprajzi feldolgozásának - hangsúlyoznunk sem kell - az általánosabb etnológiai és etnográfiai tanulságokon túl elsősorban mégis helyismereti jelentősége a kiemelkedő. Részletes leírásokat, történeti adatokkal konkretizált elemzéseket olvashatunk a vizek hasznosításáról (halászat, pákászat), a vízfolyások, vizenyős, lápos területek közlekedési eszközeiről, az erdők kipusztítását is eredményező haszonvételi formákról (fa ipari felhasználása, hamuzsírégetés, vesszőszedés stb.), a nád és a sás takarmányozási és építkezési alkalmazásáról, valamint az irtásműveletekről: az erdős, illetve lápos területek megtisztításának és folyamatos

„karbantartásának” munkáiról. Nem lehet feladatunk, hogy ezekre a későbbi helyismereti kutatások szempontjából is fontos, orientáló hatású eredményekre részletesen felhívjuk a figyelmet; néhány, majdnem ötletszerűen kiválasztott példát idézhetünk csupán. Annak illusztrálására, hogy egy-egy helyismereti érdekű következtetés is menynyire szerteágazó problematikájú és a szokványos „helytörténeti” következtetéseken túlmutató lehet.

Az erdőhasználat egyik legalaposabban vizsgált néprajzi problémája a sertésmakkoltatás. Ez a haszonvételi mód a Kis-Balaton vidékét övező erdőkben a XVIII-XIX. század fordulójára már-már elveszítette jelentőségét, hiszen a makkos erdők erősen megfogyatkoztak. Érintette viszont a vidéket a Szlavóniából Bécs felé irányuló hatalmas méretű sertéskereskedelem, mely eredetileg éppen a makkoltatás lehetősége miatt vezetett erre, s folytatódott a Bakonyban. A kereskedelem útvonala a makkos területek csökkenésével sem terelődött más irányba, fellendítette viszont az itteni uradalmak kukoricatermesztését. E fontos takarmánynövény termesztésének gyors kibontakozása, a termelési és tárolási technika számos elemének (pl. a léces góréknak) erre az időszakra tehető kialakulása tehát szoros öszszefüggésbeii van a távolsági állatkereskcdelemmel is, az erdőhasználat helyi változásaival is.

Az erdők pusztulásához az allodiális gazdálkodás kiszélesedése, a mellékes haszonvételek jelentőségének növekedése is tetemesen hozzájárult. Meglepő lehet pl., hogy viszonylag nagy bevételt könyveltek el a Csokonai uradalomban a hordóabroncsnak való mogyoróvesszőkért. Ugyancsak ipari jellegű felhasználással •— a hordókészítéssel - függ össze, hogy a XVIII. század végén stájer kádárok vásárolták a kis-balatoni fát, majd hamarosan az uradalom is felfogadott kádárt. Az ilyen felhasználás nemcsak az erdei haszonvételek értékének növekedését, hanem a bortermelés (a távolabbi vidékek bortermelése!) teremtette fokozódó nyersanyag-igényeket is bizonyítja.

Az erdőírtásokkal hamarosan együtt járt a fahiány, s ez fokozatosan átalakította a vidék építkezését. Már 1805-ben szorgalmazta az uradalom, hogy a falakat sárból és ne fából rakják; megváltozott a tetőfedés anyaga: (zsindelyt a zsúp váltotta fel). A manapság „archaikusnak” tetsző építkezés tehát nem is olyan régi, és jó