Dunatáj, 1980 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1980 / 4. szám - N. Horváth Béla: Tüskés Tibor: Mérték és mű
„Az első igazi író volt, akivel találkoztam” - írja Tüskés Tamási Áronról. A diákolvasót hajdan a nyelvezet bűvölte el, az ökonomikusán puritán székely szó, amely így válhatott balladásan sokértelművé és líraivá. A gyászhír hallatán íródott emlékezésben a teljes ember jelenik meg. Az a Tamási Áron, aki népének sorsa feletti aggodalmában vállalta a politikus néha tán kétes értékű szerepét is, s akit Tüskés joggal rokonit Erdély nagy européerjeivel, Apáczaival, Tótfalusi Kis Miklóssal. A Veres Péter-i sors részben hasonló Tamásiéhoz. Nemcsak a korabeli politikai hovatartozás, de a hajdani értékelés, a nevelés „bogáncsként” tapadó, olykor fumigáló péterbácsizás is rokonítja. Tüskés az országban, népben, nemzetben gondolkodó Veres Péter portréját rajzolja meg, megtisztítva a félreértésektől, félremagyarázásoktól. Hasonlóságában is más pálya, más művészet Illyés Gyuláé. A hatvanas évek líráját elemző Tüskés Illyés költészetének valóban lényeges jegyeit emeli ki: a lét és a halál rendjének alternatíváját, a közösségi életérzést, mint társadalmi tudatot, a munka, az értelem, az alkotás tiszteletét. Illyés drámáiról a pécsi bemutatók kapcsán szól. (Tiszták, Dupla vagy semmi, Bánk bán, Dániel az övéi között.) Már a lírai elemzésekből is kitűnt, ám főleg a drámákról szóló ismertetőkből rajzolódik ki igazán, hogy Tüskés nemcsak - a szó tiszta értelmében vett - élő klasszikust látja Illyésben, hanem a nemzetért és a haladásért egyaránt felelősséget vállaló írót-költőtpolitikust. A Kölcsey-Vörösmarty-Ady kérdésfelvetéshez, a „nagyszerű halál” és a jobb kor alternatívájához Illyés az „újfogalmú hazafiság” moráljával és etikájával közelít. Bár a bevezetőben jelzi Tüskés Tibor, hogy a kötet anyagának összeállítása, a válogatás nem jelent valamiféle rangsort, mégis aligha tekinthető véletlennek, hogy az EfődöA-ciklusból a Weöres-, Pilinszky-, Takáts Gyula-elemzés emelkedik ki. Kritikusi józansággal, és tegyük hozzá, időálló értékeléssel perel a Weörest körülvevő sajnálkozó pesszimizmussal, tüntető közönnyel. (Az elemzés 1968-ban íródott.) Weöres alkotói módszeréhez prekoncepciók nélkül közelít Tüskés, az ősvilág megidézését, a befelé fordulást, az elmélyedést mint önmagunk megismerésének és ezáltal megértésének, javításának eszközét láttatja. Hisz csak így sejthető meg a megfoghatatlan, „szólal meg a kimondhatatlan". Természetesen nem tagadja a Weöres-versek polifóniáját, a variációs értelmezési lehetőségeket, a játékot, annál is inkább, hisz minden olvasónak joga (és szüksége is) van a saját olvasatra, a költő idegeiből fölsejlő világ lefordítására, az újrateremtésre. Pilinszky János költészetét és személyét legendák övezik. A Pilinszky-vers utánzásra csábít. (Utánozzák is.) Pilinszky elkötelezett költő. Az adornói tételből következően az egyes embernek kell felvállalni ama Názáreti tettét, a születést, a passiót, a megváltást. A csend, a hiány mint létállapot a Pilinszky-versben tartalmi és formai elem is. A kötet talán legjobb tanulmányában így, öt tételben szól Tüskés Pilinszkyről. A műalkotásból közelít a költői világképhez (és nem fordítva), a versmodellhez, a képekhez (vagy hiányukhoz), képkomponensekhez. Az Elődök-ciklusban különösen kitetszik a kritikusi igény, hogy a kisebb lélegzetű írásokban is (Károlyi Árnyról, Mészöly Miklósról, Rákos Sándorról) az alkotói világ lényegét, a megfogható szemléleti egységet kívánja feltárni. Egy adott nemzedéket nemcsak az életkor kapcsol össze, hanem a megélt történelmi kor lerakódásai is a személyiségben és a szemléletben. Természetesnek tűnhet, hogy az elődök világképében a háború, az erőszak, a félelem, a magány a domináns elemek. A történelmi, s a szociális feltételek változásával az erkölcsi, etikai normák is módosulnak. Mindez nyomonkövethető azokban a recenziókban, kisebb tanulmányokban, amelyeket Tüskés Tibor 1959. és 1976. között a kortársak műveiről írt. A nemzedéktársakról szóló írások a friss fogantatásról, a gyors reagálásról, tehát a másokra is figyelésről tanúskodnak. A „lelki restség”, a történelmi fáradtság, a döntéskényszer tűnik elő Hernádi Gyula, Gyurkó László, Sánta Ferenc köteteiből, a társadalmi gond, az egyéni lét felelőssége a vihart kavaró Fekete Gyula-, Végh Antalszociográfiából. A tanulmányok, kritikák nemcsak életművekről, alkotókról, kötetekről vallanak. Mozaikszerűen kibontakozik a kritikus portréja is: egyénisége, ízlése, hovatartozása. A Mérték és mű olvasója hiteles képet kaphat Tüskés Tibor kritikusi alkatáról. Tüskés gyakran vitázik. Hol egy alkotó mellett, hol pedig ízlésirányokkal, irodalompolitikai, esztétikai felfogásokkal. Visszatérő probléma írásaiban a „művelt költő” és az 74
