Dunatáj, 1980 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1980 / 4. szám - Laczkó András: "Ítéletem, hogy őt kimondjam": vázlat Ágh Istvánról

Az oratórium, a Rézerdő (1968) című kötetének maradandó értékű darabja mellett rövidebb kompozíciókban is formát kapott az elszánt búcsúzás. Az emlékezés attitűdjébe, nosztalgiájába keserűbb és keményebb hang vegyült. Az a lázadás és a látomásos dinamizmus, amit idősebb pályatársaktól eltanulhatott, Ágiinál tűnődő mélabúvá, ökonomikus képgazdagsággá alakult. Feltűnést nem keltő, de eredeti és hiteles képei adekvátan fejezik ki életérzését, szemléletvilágát. Hivalkodásmentesen él a falusi örökséggel és azt erőlködés nélkül, természetes egyszerűséggel egyesíti a városi élményekkel. A búcsúzás persze megtévesztő is lehet, hiszen többen a költői lét hiábavalóságát, keserves csalódások és felismerések komorságát hallották ki verseiből. A Himnuszt, ami első könyvében az ifjúsághoz szólt, a Rézerdő ben a búcsúzás elégikussága váltotta fel (Búcsú az ifjúságtól). Meg kell azonban jegyezni, hogy a „boldogan búcsúztatlak” szintagma mintha túlságosan negatív előjelűvé tenné a gyerekkor mérlegét. A drámaiság és ennek vonzataként a félelmek egyre fontosabb elemekké lesznek Ágh költészetében, s a világ idilli megjelenítésének helyét diszharmonikusabb látásmód veszi át. Érthető ez, ha csak felsorolásszerűen áttekintjük a bekövetkezett sorsváltozásokat: véglegesült a szülőföldtől való elszakadás, az első nagy szerelem kudarcba torkollott és ez a legszemélyesebb emberi kapcsolatok értékét kérdőjelezte meg, az idő — úgy érezte kisodorta a szélekre, s félelmekkel kellett megtanulnia a ragaszkodás szükségességét és a magánnyal szembesítését. Ez az élménykor felerősítette a József Attilához kötő szálakat. Korábbi, Kőbánya című verse jelezte már, hogy Ágh miként tudott visszacsillantani emberi melegséget a kopár tájról, úgy, ahogyan a nagy előd tette: „Férfi nélkül, nővel, gyerekkel árad / hozzám e táj. A messze dombokig / felhőkre fürtöt aggatnak a gyárak. / A sörgyár édes habban álmodik. / udvarán árpaszemektől aranyló / autónyomok hernyói hevernek, / nyarat idéző, párásán magasló / malátaszagot lehellnek a vermek.” Amiként József Attilánál a „meglett ember” gondolata, úgy váltott ki Ághnál a felnőttség ellenhatást, szembenállást. Ennek egyik megjelenési formája a ragaszkodás a hajdanvolt szépségekhez. Ezért beszél így a Gesztenyefához: „hadd higgyem, ha az asztalhoz ülök lombodban vagyok, / világosságodban, illatodban, életedben / öleljek, egyek, gyereket öltöztessek tebenned / ég és föld között.” Másik út a változások megértésére való törekvés, az idő felmérése (Varjúévszak, Különös évszak). Ügy érezte, meg kell keresnie a boldogságot, világrajövetele magyarázatát, a kisebb és nagyobb közösség kapcsolódási pontjait (Hazám).

A Rézerdő, mint cím szükségképpen idéz mese-motívumokat, az ismerős próbatételek első stációját. A versben tényleg azt látjuk, hogy a (kisebbik) fiú elindult, s elérkezve oda, felméri helyzetét. Egyetlen bizonyos tudást szűr le magának: mostmár csak előre mehet! A múltból legfeljebb csak erőt meríthet a reá váró feladatok megoldásához. A drámai felismerésből tudatos elszánás kerekedik, ha győzi kitartással, követi a „győztesek”-et. Ennek a feszítő erőnek nyilván hatása volt a lírikusi nyelvre, versépítkezésre és formára. A dalszerkezet és a kihegyezett ragrímek visszaszorultak, hogy a képsorozatok váljanak uralkodóvá. Az improvizáltság legfeljebb az indítás egyik-másik elemében vehető észre, maga a versanyag már tudatosan kidomborítja az clemek-motívumok láncolatszerű egymásraépítettségét. Kényes pont az ilyen típusú versekben a lezárás. Ágh ezt mindenütt a lehető legegyszerűbb eszközökkel oldja meg, s épp ezekben van költe-43