Dunatáj, 1980 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1980 / 4. szám - Laczkó András: "Ítéletem, hogy őt kimondjam": vázlat Ágh Istvánról

visszavágyódás, s nem csak a gyermekkori emlékek oldaláról közelítette meg a hajdani tájat, közösséget. Hangot kaptak itt a kétségek is. Mindeddig leginkább a friss örömöket, a dal gazdag áradását, a fiatalos természetességet és érzéseket emelték ki Ágh lírájából. Kétségtelen, hogy eredendően érzelmi beállítottsággal indult, s képalkotó fantáziája magán viselte a látott világ jegyeit, a közvetlen tapasztalást. Nyári vásár, Napraforgó vagy épp az Eső után szakaszait lehetne idézni bizonyságként a képekkel építkezésre: „A partifecske égszakadást jelzett / Utasodnak esőtől a földek. / Dagadt kalászba csípnek a pityregő / cafatos tollú fiirjek.” Ez és a hasonló példák derűs alaphangú költőre vallanak, aki már-már bukolikus világot rajzol, s a természet tiszta, teremtő erejét igyekszik visszaadni (hagyományos formában). Emellett kevésbé nyíltan, de ugyancsak erőteljesen megjelent az első pillanattól kezdve világában a kiszakadással járó drámaiság, a belső morális küzdelem. A más-más mondatösszefüggésben megismételt kérdés — Szabad-e énekelni? — a küzdés kétségeit mutatja, azt, hogy a kiszakadó nyugalmat és megerősítést várna, de „kínlódást” kap helyette. A felelős komorság legalább annyira jellemzi, mint a vidám bizakodás. A kettősség a formákban és a kifejező eszközökben ugyancsak nyomon követhető. A magakellető idill, a gyakori, itt-ott monotonná váló ragrímek, elkoptatott népnyelvi hasonlatok mellett erőteljesebb és tömör fogalmazásokat találunk, melyek csírájukban az expresszív érzókletesség meglétét mutatják. Az Egy asszony elment, Halálig biztató láttató erejű lírája és még néhány vers jelezte a saját hangra törekvést, amit a formai gondokon, a hagyományos metrumokkal való küzdésen történő túl jutás ígért.

A kockázatos, de eredményt ígérő küzdelem vonzotta a hosszú költeményekhez, a Harangszó a tengerészért oratóriumához. A tengerészszimbolika tulajdonképpen továbbviszi a kiszakadás gondolatkörét, epikus tónussal. A költő és a tengerész azonosításában nincs semmi póz, hivalkodás, inkább az említett kétségből következő tudatos helyzetfelmérés. A „reménytelen remény” a tárgyi hitelességével megjelenő falusi környezet rajza után kap hangot. A szülőktől és a gyerekkori világtól búcsúzás mellett a szerelem érzéki teljességében megmutatott sóvár vonzással is szembeállítja hősét. Az oratórium követelte drámaiság persze nem mindenütt mutatkozik meg értékelhetően a költeményben, s az egyes részek önállóbb volta kérdőjelet rak a műfaji eredmény köré, de az vitathatatlan, hogy a vallomás magas fokú lírai intenzitással készült. Verselése pedig a szintézis csíráit tartalmazta, amelyben a bukolikus hagyomány látomásos, indulatos hanggal és a szabad vers kötetlenségével társult. Természetes, hogy azok a legmegkapóbb részek, ahol legjobban kapcsolódik az első kötet szemléletéhez:

Ezen a földön, ezen a földön, ahol rozsvirágszagot hömpölyget a szél, rozskalászok ezüst élei forognak szülőházam előtt, beláthatatlan távolságon át, ahol szomjúságomat nem olthatom, mintha egész hazám rozzsal vetették volna be, úgy gyűrűzik, villog, bukdos ez a világ, körülkeríti múltam minden helyét, körülcsapkodja, átömlik emlékeimen...

42