Dunatáj, 1980 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1980 / 4. szám - Laczkó András: "Ítéletem, hogy őt kimondjam": vázlat Ágh Istvánról

LACZKÓ ANDRÁS:

„ítéletem hogy őt kimondjam”

— Vázlat Ágh Istvánról —

A közösséghez fűző szálak eltéphetetlensége Ágh István első verseitől szembeötlő karaktervonás. A falu, a szőkébb pátria, a hazai élményvilág nála nem csupán emlékező attitűd nyomán került felszínre. Ághnál ezt belülről fakadó állandóságnak kell tekintenünk, hiszen azt látjuk, hogy kötetei, versei lépten-nyomon tartalmazzák a népi nyelv eleven fordulatait, metaforáit, képeit. A lovak, kutyák, barmok, aprójószágok, csillagok, köd, tengeri — és a többi sok tárgy, élőlény, megfigyelés, hangulat a vidéken élt gyerekkor nyomán íródott. Mindez arra mutat, hogy a jelenség, amelyet évtizedekkel korábban Illyés Gyula oly nagyszerűen jelzett, s ami később Nagy László, Simon István, Juhász Ferenc és mások lírájában erőteljes hangot kapott; az életformaváltás gondjai-nehézségei hagyományozódtak. Mély igazságot fogalmazott meg Fodor András, amikor leírta: „ez a probléma alkattól és körülményektől függetlenül mindmáig létezik.” Maga Ágh „elszakadásról” beszélt, de úgy, hogy vallomásában a kötődésre, a származásbeli elkötelezettségre került a hangsúly. S ha ezek után a versek bizonyító anyagára tekintünk, akkor egyértelmű nyíltságot tapasztalunk a szülőföld, az útra bocsátó falusi közösség melegségének igénylésében:

Órákhoz idomult forgalom fölött nézem a füsttel kékített ködöt, nehogy az ablakot betörjem, hátratett kézzel magam lekötöztem.

Tehetetlen a szeretet ha már sorsotok nekem nem jutott örökbe.

Ami röptével minket összekötne hol a szélvész, hol a madár ?

(Vers haza)

Legkorábbi kötetéből sorozatban lehetne kiemelni lírai darabokat, amelyekben valamilyen formában ez az élmény nyilatkozik meg (Gyógyító, Újkori várrom. Temető, Távoli ablakok, Utószó, Szívem alatt). Ugyanakkor azt is tekintetbe kell venni, hogy különösen a címadó versben — Szabad-e énekelni? — nem csupán a

41