Dunatáj, 1980 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1980 / 4. szám - Szilágyi Miklós: Adatok a sárközi népművészet felfedezéséhez

Mert napjainkban is virágzik a sárközi népművészet, szemérmesen hallgatunk róla, hogy a millenniumkor és századunk első évtizedében történt lelkes hangú „felfedezést” is alighanem csak ezeknek a tendenciáknak a tüzetes elemzése árán érthetjük meg. Ebben az elnagyolt vázlatban megfogalmazottak Sárközben is feltétlen érvényéről még elég bizonytalanul ítélhetünk: csak a részletesebb kutatások igazolhatják a sárközi népművészet „megmentésének” és áruba bocsátásának összefüggéseit, és e korai kezdeményezés napjainkig ható következményeit.

Ez alkalommal néhány ismeretlen dokumentumot — hivatalos iratokat és a szekszárdi hetilapok híradását, értékelését — mutatjuk be, s kommentáljuk. Az értelmezést megkönnyítendő kellett felvázolnunk mindazt, ami az egykorú megnyilatkozások „önzetlen lelkesedésének” hátterében meghatározóan jelen volt — országszerte.

(A Gazdasági Egyesület a háziiparért). A Tolna megyei Gazdasági Egyesület a millenniumi kiállításon ,,a háziipar fölkarolásáért” elismerő oklevelet nyert. Nem volt ez kiemelkedően nagy siker, hiszen 26000 kiállító közül 8349 magánszemély vagy testület kapott valamilyen kitüntetést (Tolnamegyei Közlöny, 1896. nov. 22/6.), a sárközi népművészet bemutatásának viszont ez lehetett az első kiállítási alkalma.

Aligha keltett komoly feltűnést a jórészt szőttesekből álló, 65 darabos kollekció; a felfedezés mindenképpen elmaradt. Két esztendő múltán arra figyelmeztet a Tolnavármegye (1898. febr. 13/3.), hogy a Kerepesi úti háziipari bazárban — ahol a budapesti kereskedelmi múzeum háziipari osztálya egyes, kevéssé ismert vidékek háziiparának népszerűsítését vállalja — kívánatos volna a Sárközt is bemutatni. Az érvelés fogalmazója „ismeretlennek” tudja, amit Budapesten népszerűsíteni szeretne: „...sárközi asszonyaink szövőipari termékei, tetszetős színű és alakú hímzései és varrotasai bátran kiállnák a versenyt az annyira fölkapott kalotaszegi készítményekkel is. Most még igen szép példányok készülnek a Sárközben, de ha nem ápoljuk ezeknek, további készítését, idővel nem igen lehet már ilyeneket bemutatni, mert az új divat a sárközieket is kezdi kivetkőztetni régi, szép viseletűkből.”

A reprezentatív kiállításra elkészíttetett szőttesek pedig „a kiállítás után... egy faládába halmozva az egyesület titkári hivatalában hevertek”. Csak 1904-ben engedték át (ekkor is a tulajdonjog fenntartásával) a Tolnamegyei Múzeumnak. Az átvételi jegyzék elég keveset árul el a tárgyakról, hiszen a nem-paraszti bútorzatot sejtető elnevezések (,,asztalfutó”, tálczakendő”, „kredencz terítő”, „kisasztal-térítő”) nem bizonyítják egyértelműen, hogy az őcsényi és decsi asszonyok eleve figyelembe vették az eladhatóság szempontjait (Tolna megyei Levéltár, Kovách Aladár iratai, II. doboz). A Tolnavármegye kommentárja azonban nem hagy kétséget afelől, hogy ezeket, az immár múzeumi állandó kiállításon bemutatott textíliákat a polgári lakások díszéül ajánlották a múzeum munkatársai, vállalván azt is, hogy megrendeléseket vesznek fel: „Szobadíszül és használatra is nagyon alkalmasak ezek a szőttesek, mert ízléses, szép kivitelűek és tartósságra vetekednek bármely más szőttessel. Más vidéken hasonló készítmények nagy kelendőségnek örvendenek és egy úri házból sem hiányoznak a női házi iparnak ezen szép és czélszerű alkotásai.” (Tolnavármegye, 1904. márc. 6/3.)

16