Dunatáj, 1980 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1980 / 4. szám - Szilágyi Miklós: Adatok a sárközi népművészet felfedezéséhez

/

SZILÁGYI MIKLÓS:

Adatok a sárközi népművészet felfedezéséhez

A magyar népművészet és a magyar iparművészet fogalmát először a „nemzeti stílt” kereső romantika definiálta: a XIX. század utolsó negyedében, amikor művészet és tudomány „pusztuló értékek” megmentésére szövetkezett. A „magyar ornamentika”, a „nemzeti háziipar” tudós ismertetőit — a leghiggadtabb, szárazán tárgyszerű etnográfusokat-archaeológusokat-művészettörténészeket (jogos az egybekapcsolt foglalkozás-jelölés, hisz a szaktudományok elkülönülésének kezdeteinél vagyunk!) — az „ősi” keresésének láza hevítette: honi földön a megőrzött „ősiséget”, Ázsiában az „őshazát” kutatták. Azok a művészek pedig, akik a „művészi ipar” Angliából kiindult, s Európa-szerte széles hullámokat verő teóriájára, a nép romlatlan művészetét lelkesen csodáló tervezői gyakorlatára figyeltek, hogy modern és magyar művészetet teremtsenek, ne csupán használati tárgyakat alkossanak, az „ősforrásokhoz” zarándokoltak — tanulni.

Általában a népművészet (és néhány elhíresült népművészeti vidék — leginkább Kalotaszeg — különösen) egyszerre lett a tudományos igényű dokumentálás, az Indiáig, Kínáig párhuzamokért kalandozó elemzés tárgya, és a megteremteni remélt „nemzeti művészet” ihletője: a példaadó tökéletesség.

De: nemcsak a felfedezés, a megmentés, a stílusteremtés volt a századvégi nosztalgiák és nemzeti felbuzdulások eredménye. A menedzser alkatú művészek (vagy nem is művészek, csak némi ízléssel megáldott kereskedők?) lázasan szervezték a háziipart, és — mert ők voltak a megrendelők — sürgősen hozzáigazították a parasztművészetet a polgár ízléséhez. Hadd idézzük Erdei Ferencet, aki a paraszti életforma válságtermékének, „romlott parasztok” kétségbeesett kísérletének tekintette a népművészetnek ezt az áruvá silányítását: „A parasztság először paraszti naivsággal mutogatta magát és adta el legszebb régi darabjait, nehéz helyzetük azonban hamarosan rávezette őket arra, hogy ez a népművészeti híresség üzlet is lehet és tömegesen adták magukat népművészeti cikkek gyártására. Ezzel azonban föl is borult életük parasztrendje. Ékes ruhákban járnak, lakásukat kézimunkájukkal díszítik föl, ezek azonban már nem a normális parasztéletnek a kellékei, hanem a ruha reklámviselet és a ház díszei üzleti kirakatul szolgálnak.” (A magyar paraszttársadalom. Bp. é. n. 7.).

15