Dunatáj, 1980 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1980 / 4. szám - Csányi László: Martyn Ferenc példája

ség teljessége. Leonardo négyzetbe és körbe rajzolja az emberi alakot, s a harmónia mundi Keplernek egyszerre jelent misztériumot és képletekkel kifejezhető világegyetemet.

Martyn Ferenc számára a világ — nem ahogy az ember látja, hanem amiként van — formába foglalható egység, a végső vizuális rend, ahol az egyenes és a kör „már magukban véve, természetüknél fogva szépek és egészen sajátságos gyönyöröket keltenek”, ahogyan a bizonyságul hívott (Platón írja, amit ki kell egészítenünk saját szavaival: „Az alkotás mindenkor saját korát éli, beleépülve az időbe; hitelessége az igazságon múlik és mérhető, amit koráról kifejez, felenlét, présence tehát, ami nem ölti magára a jelzőt, régi-e vagy modern, és amely határozottsággal mond le a „festő individualizmusról” a „megfestett kollektívum” érdekében.”

Az ő művészetéről sem mondhatjuk, a szó tudálékoskodó értelmében, hogy „régi-e vagy modern”, mert a jelenlét, a présence, időtlen értelmet kap művészetében, helyettünk és nevünkben vall látomásaival, a végső alázat keresetlenségével és egyszerűségével. De közben nem feledkezik meg arról sem, amit a tapasztalat naponta élénkbe tesz.

A való és a rejtett, de érzékelhető szerkezet együtt jelenik meg Martyn művészetében, mely a tanú félreérthetetlenségével vall egy cipőről, tájról, kórházi folyosóról, vagy akár az 1950-ben keletkezett Journal kivégzést idéző iszonyatáról. De félrevezető lenne, ha Leonardo megfigyelésének szenvtelenségét keresnénk itt, akit csak a tény érdekelt — az analógia egyértelmű — Bandini sorsában. Martyn Ferenc jelenlétének részvéttel átszőtt hűsége „az igazságon múlik és mérhető, amit koráról kifejez”, mint legérzékletesebben „A fasizmus szörnyetegei” című sorozatában, ahol látszólag „napi” feladatot old meg, miközben az időtlen gonoszság alvilágának jelképeit rajzolja föl az idő falára, a lehetséges egyszeriségét az ősellenség mitikus valóságában jelenítve meg.

Egyik rajzán kéj ittas szörny emeli égre szemét, a gyilkolás alvilági mámorában fürdik a rémpofa, azt hiszem, a legmegrendítőbb, amit a művészettörténet ismer, s hozzá képest Hieronymus Bosch megálmodott állatai olyanok, mintha egy képzeletbeli természetrajzkönyv játékos példatárából lépnének elő. A jóvátehetetlen, de még mindig emberen inneni szadizmus undorító önelégültségét érte tetten Martyn Ferenc rajza, melynek a történelemben szunnyadó lehetőségét soha nem feledteti el egy korszak pokoljárása.

Valóság és képzelet egymásnak felelő kettőssége találkozik ezeken a lapokon, s itt kell visszatérnünk a „kellemes” fogalmához, amit Kant a „puszta érzékekben tetszetős” kizárólagosságával határolt el az esztétikumtól. A művészet leggyakoribb félreértését a kellemesség megnyugvást ígérő köznapi jellegtelensége jelenti, amit az esztétikummal szembeállítva Lukács György lényeges elemként kezel, „ha a valódi esztétikum végső döntő kritériumát a világszerűségben keressük és találjuk meg”

A világszerűség, mint totalitás, Martyn művészetének alapvető meghatározója, s ebben az értékrendben értelmét veszti minden olyan szubjektivizmus, mely magára vonatkoztatott vonzalmait szeretné kivetíteni az általánosba.

Goethe úgy vélte, a szépségben titokzatos természeti törvények válnak nyilvánvalóvá, „melyek egyébként örökre rejtve maradtak volna”. A gondolat a re12