Dunatáj, 1980 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1980 / 4. szám - Csányi László: Martyn Ferenc példája

neszánsz óta kísért, de nekünk már sok szempontból másként kell közelednünk a művészethez. A természet áttekinthetőbb, de ugyanakkor titokzatosabb is, aminek a művészetben is tükröződnie kell; nemcsak a feladat változott, a lehetőség is. Ez azonban azt is jelenti, hogy nem beszélhetünk olyan éles elkülönítéssel „új művészetről”, ahogy ez sok esetben elhangzott, mert a helyesen értelmezett avantgarde is, feltéve, hogy nem félreértés diktálja a különállást, szerves folytatása a múlt minden értékének, s az „elidegenítési effektus”, amit Brecht emleget, csak részletjelenséget illethet. Legszembetűnőbben, azt hiszem, Martyn Ferenc rajzain érezzük ezt, ahol az önmagában élő vonal áhítatos tisztelete a reneszánsz mestereket idézi, éppen úgy, mint a szerkezet világszerűsége, mert sehol egy felesleges elem, elhanyagolható esetlegesség; minden az egészben él, s az egységet szolgálja.

Tulajdonképpen az egész világot, amit maga körül épített. Régi emlékem kívánkozik ide. Életének és művészetének hűséges és értő társa, Klára asszony, szomorúan mutatott egyszer egy eltört cseréptálkát, amit annak előtte hamutartónak használtak. Csodálkozva néztem rá, a cserép múlandó anyag, s az egésznek csak addig volt jelentősége, amíg használni lehetett. Klára asszony sajnálkozva figyelmeztetett: „Nem érti? Ferenc szilveszterkor egy malacot rajzolt az alfára és most eltörött. Nézze csak...” s egymáshoz illesztette a két cserépdarabot, hogy láthassam a játékos és elpusztult szilveszteri malacot.

így szellemit át mindent, kezében a pusztulásnak vettetett cseréptálka is értelmet és jelentést kap, mert anyag és szellem a mű szolgálatába kényszerül, hogy „az élet érdemessé váljék arra, hogy végigéljük”. így fordítja Platon napi szükségletté a szépség immáron fokozhatatlan eszményét, mert „minden, ami a ncmlétezőnek létezőbe való átmenetét eredményezi, alkotás: és minden munka, ami a művészet körébe esik, alkotás, és mindenki, aki 'ennek mestere, alkotó, vagyis poiétész”.

Martyn Ferenc művészete a XX. század olyan európai teljesítménye, amit csak a legnagyobbakkal lehet egybevetni. Korok és szándékok útkereszteződésében áll; a múlt vele együtt él, a jövő nem képzelhető el nélküle. Egy megjegyzés kívánkozik ide. Művészetünk XX. századi története tele van kihagyással, félreértéssel, s még ma is adósak vagyunk a folyamat tendenciájának értékelésével és értelmezésével. A művészet ugyanis soha nem művek egymásmellettisége, kronologikus rendszer, hanem olyan egység, melynek világszerűsége mindig a lényegest ábrázolja. Martyn hosszú évtizedeken át magányosan vívta harcát, éppen ezért az erkölcsi példa, amit megtestesít, művészetének fontos eleme. Az odaadás alázata a teljesség testvériségében oldódik fel művészetében, midőn a létező és lehetséges egymást feltételező fogalommá válik, mert ez a teljesség mindig a forma szépséggel átszőtt derűjét keresi, de szépsége erkölcs is, az emberi gondolat mindent átfogó öröme járja át, hogy az élet valóban érdemessé válják arra, hogy végigéljük.

13