Dunatáj, 1980 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1980 / 3. szám - N. Horváth Béla: Pákolitz István vargabetűi

N. HORVÁTH BÉLA:

Pákolitz István vargabetűi

Szeretettel köszöntjük a 60 éves Pákolitz Istvánt

Aligha véletlen, hogy Pákolitz István 1978-ban megjelent kötetének (Vargabetűkj utolsó ciklusa a Készenlét címet viseli, mint ahogy nem véletlen az sem, hogy ez az életpályára vonatkoztatott szarkasztikus cím lett kötetcímadóvá. Költészetének két jellemző jegyéről van szó.

A költői pálya eddigi szakaszának méltó értékelésére születtek már és születnek majd bizonyára kevésbé „tedd ide — tedd oda fanyalgó kritikák”, elemzések, hisz Pákolitz István ebben az évben 60 éves. Itt és most csak az utóbbi két kötetéről kívánunk szólni. (Vargabetűk, 1978; Kínálgató, 1979.)

A címadó Vargabetűk összegzés, egyetlen végtelen pillanatban az élettörténések sorozatát eleveníti meg. Történelmi mozzanatok, s az életút fragmentális részletei váltakoznak, hisz tudvalevő, az egyén életében a létélmény szubjektivitásánál fogva gyakran épp ezek, a nem történelmi horderejű események válnak meghatározóvá, értékjelzővé. így kapunk képet a történelem sokszor visszaút nélküli vargabetűiről (világháború, 50-es évek), s benne az egyén — jelen esetben a költő — életének részleteiről, erkölcsi megcsalattatásairól, egy kor felismert kényszer-igazságáról. („ ... büntetlenül nem lehet IS-IS-re cserélni a V AGY-VAGY - ot.. r)

„Tét avas ágnak érzi a pécsi költő az egész eddigi utat” — írja a kötet egyik recenzense. Tény, hogy ebben a pákolitz! világban egyetlen fix pont van, amely mér és ítél: ez a pörgőcsiga, kócmadzagustor, öregeperfa világa. Egyszerű lenne a szimbólummá váló jelenségeket a gyerekkor megtestesítőjévé deklarálni, s a verset a memoár-korszak nosztalgikus megnyilvánulásaként értékelni. Nem is csak az aufklärista gyermek-tisztaság fogalomazonosításról van szó. Jól látható ez a következőkből:

Pörgőcsiga Kócmadzagustor öregeperfa igazoljatok engem

különben rám fogják: ßPPENCSAK kitaláltam vargabetűimet

Az életvillanások, intermezzók. csalódásról, dilettáns bölcsességről, a körülményektől determinált céltalanságról, testi-lelki bairól beszélnek. S ebben a világban még a szerelmi vallomás, s a — mindigre szóló, kitartó — szerelem is csak groteszk felvillanás. Arról van tehát szó, hogy a ió szándék, a lelkesedés, a jobbratörés mindig megbicsaklik valahol-valahogy, s így céltalanná és éppen ezért értelmetlenné válik. A szimbólum ereiű tárgyak, az öregeperfa azért válhatnak igazolóvá, mert arról a jóságértékről, erkölcsi pozitívumról tanúskodnak, amit a költő otthonról, paksi gyermekvilágából hozott, s amely az újabb vargabetűkre indíttatta. így ez költészetének vezérmotívuma is.

Ha a versből a tétovaság érzése árad, akkor ez csak a iónak meg nem valósulása felett érzett kétségbeesés, keserűség kifejeződése. Pákolitz István azonban — megítélésünk szerint — nem „kétségbeesett” költő, még csak nem is abban az értelemben groteszk, ahogy azt a könyvfül intencionálja. Egy régebbi interjú7i