Dunatáj, 1980 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1980 / 3. szám - Tüskés Tibor: „Csata az elmúlással” - Csorba Győző önéletrajzi költeményéről

vánulást”. Illyésnek tehát napnál világosabb tényekkel kellett érvelnie: „Mert megoldatlan kérdéseink ma is vannak, s egy-kettő bizony örökre elkíséri az emberi fajt. Halál, emberi tragédia mindig lesz. Tagadjuk le, vagy nézzünk eleve szembe velük?” A gondok kimondásában, a gyógyításban éppen a költészetnek lehet szerepe. „Mert a költészetnek — akár a görög vagy az újkori tragédiáknak — megvan az a különös ereje, hogy a megoldatlannak tetsző bajok puszta ábrázolásával vagy kimondásával szinte túl is segít bennünket a bajon. (... ) Ha megnevezem a bajt, azzal már az egészet szolgálom.”

Csorba szépítgetés nélkül, komor színekkel rajzolta meg élete első tíz évét, a szegénységgel, a társadalmi kirekesztettséggel, a nagy emberi drámával, a halállal való korai találkozását. A gyászt gyásznak, a veszteséget veszteségnek, s a sötét felhőn átütő rést csodának mutatta. Néhány „szövegmagyarázó” azonban nem hagyta szó nélkül a mű ezen „gyengéit”, és borúlátásról, aránytévesztésről, kompozíciós bizonytalanságról, pesszimizmusról beszélt. Reményi Béla például így írt: „Hiányzik egy szín: a megbékélésé, a feloldódásé. Ez kérdésessé teszi, bogy a gyermekkor szakasza minden emóciójával lezáródott-e már a költőben. Csorba versének sok helyén nem képes még gyermekélményeit férfilélekkel átélni, emlékei visszarántják a múltba.” A költő most nézhetett először szembe a pesszimizmus vádjával. De mint ahogy később is mindig lesznek, akiket költészetének alaphangja nem téveszt meg, s borús zengésű költeményeiből, a bajok megnevezéséből életigenlést, a rontó erők elleni harc vállalását olvassák ki, most is támadt kritikusa, Fodor András, aki Illyés szellemében megvédte az Ocsúdó éveket: „Az uralkodó tónus, a háttér mindig sötét, az eseményeket idéző hang szinte mindig komor. Komor és nem pesszimista! A pesszimista ábrázolás a valóság szemléletének egyfajta lehetőségét jelenti csak. A pesszimistát jogosan figyelmeztetjük: írhatta volna másképp is. De a társadalom vastörvényei közt életté, egyéniséggé vált komorságtól nem kívánhatjuk azt, hogy mosolyogjon. S az ilyen költői magatartás nem ellenkezik az emberiség iránti felelősséggel. Csorba ennek tudatában írta költeményét, mely ezért lett több fájdalmak, sérelmek önmagáért való hány tor gatásánál.”

4

49