Dunatáj, 1980 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1980 / 3. szám - Tüskés Tibor: „Csata az elmúlással” - Csorba Győző önéletrajzi költeményéről
eszközöknek. De a tömörségre való túlzott törekvés néha zsúfoltságot („Pedig, hogy voltam légyen is, szeretném"), a szavakkal való játék pedig homályt okoz („A gyűlt ködnek gyülemlő fényességek / segítettek fénnyé oszolnia”). A hagyományos stanzát két sorral megtoldva tízsoros versszakká bővíti. Az általában 10 és n szótagos, jambikus lejtésű, lassan hömpölygő sorok hoszszúsága, a tompán csendülő, egy-két szótagra terjedő rímek a gondolathoz alkalmazkodnak: a sorok hol megnyúlnak, hol megrövidülnek, a sorfelezést ritkán alkalmazza, az ütemezés egyenletessége elhalványul, gyakran változik. A szakaszok önállósága nem olyan nagy, mint Szabó Lőrinc művében, a Tücsökzené ben, de sokkal nagyobb, mint a hagyományos elbeszélő költeményekben: mindig zárják a gondolatot, és a strófák önállóságát a költő a római számozással is hangsúlyozza. Az elbeszélő költemény gazdag műfaji hagyományokkal rendelkezik a magyar és a világirodalomban. Különösen XIX. században vált népszerűvé az angoloknál Byron, az oroszoknál Puskin, nálunk főként Arany nyomán. Ezenkívül a verses epikának, az életrajzi költeménynek volt egy huszadik századi virágzása az orosz és a szovjet irodalomban Majakovszkij és Tvardovszkij kezén, s ennek hatására az ötvenes években nálunk is divata támadt — az orosz és a szovjet irodalomban használt kifejezéssel poémának nevezett — a líra és az epika határán álló műfajnak. Az Ocsúdó évek azonban nem kapcsolódik közvetlenül sem az elbeszélő költemény XIX. századi, sem a poéma XX. századi hagyományaihoz. Csorba nem elbeszélő, nem életrajzi, hanem önéletrajzi költeményt, gyötrődő emberi vallomást írt. Mindenképpen merészebb, modernebb, szubjektivebb alkotást, mint aminők a műfaj klasszikus példái. Időbeli előzményét, közvetlen rokonát leginkább Szabó Lőrinc 1947-ben megjelent Tücsökzenéjében láthatjuk, s ez az a mű, amelyhez költői kvalitásai okán is mérhetjük. Csorba önállóan, biztos kézzel, bármiféle mintára való utalás nélkül oldotta meg a műfaji problémákat. Az Ocsúdó évek szerkezete éppoly távolról emlékeztet az époszok némely formai kellékére, mint amennyire a zárt, strófikus kompozícióban csak távolról ismerhetjük föl a Tücsökzenéwe 1 való rokonságot. Csorba az elbeszélő költeményt az önéletrajzi számvetés műfajává fejlesztette. Műve nem puszta epika, s nem is önálló lírai költemények sorozata. Mindenképp „epikusabb”, összefogottabb, mint a Tücsökzene. Az események elbeszélését érzelmi telítettségű részek, gondolati reflexiók szövik át. Vallomás és elbeszélés, líra és elmélkedés ötvöződik benne. Az elbeszélő költeményben — mint egyik kritikusa mondta — „a szubjektív élményvilág epizálódik”, s az epikus elemek feloldódnak a líra belső élményidejében. Az Ocsúdó évek irodalmunknak egy olyan korszakában, amikor az elbeszélő költemény ugyan divatos, ám jórészt kiüresült, hiteltelen művek életrehívója volt, a műfajt új értékkel gazdagította. Amikor az Ocsúdó évek megjelent, irodalomkritikánk még nem lábolt ki az előítéletek, a prekoncepciók, a sommázó általánosítások csapdájából. Egy évvel korábban zajlott az ún. pesszimista versek vitája. Illyés Gyula polémiát kavaró írásában homályt oszlatóan, világosan és egyértelműen kimondta: „Aki panaszkodik, az vigaszt vár. Minél megrázóbban érzékelteti állapotát, annál szenvedélyesebben tagadja azt.” Az irodalomkritika egy része azonban ekkor még a „hurrá optimizmust” hirdette, és „elítélt mindenfajta borús hangulatú lírai megnyit 48
