Dunatáj, 1980 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1980 / 1. szám - Laczkó András: Emberformáló szeretet: Illyés Gyula - Sarjúrendek című verséről

LACZKÓ ANDRÁS:

Emberformálő szeretet

— Illyés Gyula: Sarjúrendek című verséről —

A verscím azonos a kötet címével, s ez félreérthetetlenül jelzi, hogy a lírikus különös fontosságot tulajdonított a költeménynek. Illyés könyvét 1930-ban állította össze (a megjelenés áthúzódott a következő évre), s az élére írt szintagma paraszti munkára utalt. Fekvő sarjúszénasor nyáridon megszokott látvány a föld és természetközeiben élő embereknek, nyilván az volt a gyerekként pusztán élő Illyésnek is. Hosszú ideig leszorított, mondhatni érdektelen élmény. Franciaország és Párizs kellett ahhoz, hogy lényegessé, fontossá emelkedjen. ,,Párizs tett magyarrá” - írja egyhelyütt, kifejtvén, hogy a megváltozott, horizontálisan kitágult látásmód segítette a helyére mindazt, amivel gyermek mindennapjaiban találkozott.

ÉLETRAJZI ELŐZMÉNYEK. Ismert a váltás, amely Illyés Gyula költészetében hazatérése után bekövetkezett. Az avantgardista mozgalmak viharaitól visszakerült a csendes magyar faluba, hazajött és végképp itthon maradt. Csaknem datálható pontossággal (1927 szeptemberétől a következő év márciusáig) ébred rá, hogy mennyire idegen az, amit külhonban megtanult, és hogy ami addig érdekelte, mennyire távol van mindattól, ami a szülőföldön körülvette. Megkísérli ideplántálni azokat a dolgokat, amelyekben francia földön jártosságot szerzett, de nem kap visszhangot, s a megváltozott körülmények között magának is idegenül cseng, hangzik ez a költői hang. Megírták már róla, hogy ekkor elrakta a francia ruhaneműket, újra parasztnak öltözött és bizonyos értelemben „újrakezdi” magyar irodalmi tanulmányait. Balassi, Berzsenyi, Petőfi sorain keresztül keresi önmagát.

Parasztéletet élt gyerekkora környezetében. Dolgozott és várt. Arra, hogy „megszólítsák”’ a göröngyök, a dombok, hogy meghallja a táj énekeit, s várta, hogy megszólaljon benne az ősi zsellérvér. S az eredmény? A Nehéz földben (1928) meg a Sarjúrendek ben is szinte a föld énekel, fenyegető morajlással, végzetesen és személytelenül. „Napbarnított arcú, kemény tenyerű, magyar ifjat gondol az ember mögöttük — írta Németh Andor —, aki tájakon keresztül mutatja meg lelkét, egyébként pedig nagyokat hallgat, vagy ha megszólal, hosszú vargautakon jut el igazi mondanivalójához, mert gyanakvó; inkább kifárasztja az embert, semhogy rajtaütne (...) bonyolult karakter, és ilyenek a versei is”.

20