Dunatáj, 1980 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1980 / 3. szám - Tüskés Tibor: „Csata az elmúlással” - Csorba Győző önéletrajzi költeményéről

tani a családhoz, s legfőképpen Dunaszekcső, a Sziget, a nővérénél, a falusi tanítócsaládnál töltött nyarak, az utazások, a természet megismerése, a Duna, az istálló, a pajtások, a parasztkölykökkel való barátkozás. Hatéves korában iskolába Íratják, külvárosi „proletár-iskolába”. Már előbb megtanult olvasni és számolni. Első tanítója a bánatos szemű, szomorú, „rebbeteg-beteg” Rózsa Ilona, ki minden hintózörgésre az ablakon felejti tekintetét. Negyedikben új tanítót kapnak, férfit, aki viszont a borba temeti tört álmait, s az iskolában vívja tovább ,,a maga külön világháborúját.” Az elbeszélő költemény drámai csúcspontja, a mű legmegrázóbb, s egyben legterjedelmesebb epizódja, az apa halála. Pestre akart utazni fiával, de még a vonatindulás előtt rosszul lett. Később kórházba vitték, ott halt meg. A gyerek másodszor és most még közelebbről, még személyesebben találkozik az elmúlással. A befejezés még egyszer megismétli az emlékeket fölkavaró szél képét („Szél fúj, makacs szél, egyre makacsabb”), s az utolsó két versszakban, ebben az egyénien értelmezett perorációban, utóhangban költői feladatának megfogalmazásával, de az „exegi monomentum”, az emlékmű-jelleg tagadásával, valamint a mű tárgyára való újbóli hivatkozással zárul a költemény:

Ujjaim közül kipereg az élet, akár a zizgő, súlytalan homok.

Az ijesztően fogyó mennyiséget pótolják növő rímek, ritmusok.

Kötelességként, dühös akarással fogalmazok meg, amit csak lehet.

S vers se más: csata az elmúlással, dolog a gyermek dolgai helyett, nem emlékmű, egy másfajta valóság, élet: iker vidámság-szomorúság.

Az Ocsúdó évek az emlékezés nagy verse. Fő erénye az ábrázolás érzékenysége, plasztikussága. A mű sajátos légköre két forrásból táplálkozik: egyrészt a lelki rétegződések egymásra vetített rajzából, az emlékezés hívó szavára meginduló asszociációs képek és gondolatok sorából, másrészt az élettények, az alakok és tájak hihetetlenül pontos megörökítéséből, az epikai hitelességet alátámasztó realizmusból. Csányi László kritikájában a lehetséges világirodalmi párhuzamok közül találóan hivatkozik Rilke regényére, a Malte Laurids Brigge feljegyzéseire, erre a különleges emlékiratra, „mely az egymásra ülepedett élményeket keresztmetszetben ábrázolja, s ez determinálja egyben szerkezeti szabálytalanságát is”, valamint Arany töredékben maradt műve, a Bolond Istók második énekének „realista elbeszélő hangjára”, emlékeket megörökítő, részletező pontosságára. „Mindegyik út más irányba halad, s más eredményt is ad. Arany utolérhetetlen plaszticitással ábrázolja hőseit, akikről jóformán mindent tudunk, amit tudunk érdemes. Rilke a lelki rétegeződéseket rajzolja, számára nem a tények, hanem az ezeket követő asszociációk a fontosak. Csorba Győző egyszere járja a két utat, s ha ez teremt is bizonyos aránytalanságokat költeményében, de egyben sajátos, hasonlíthatatlan légkört is ad.”

44