Dunatáj, 1980 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1980 / 3. szám - Tüskés Tibor: „Csata az elmúlással” - Csorba Győző önéletrajzi költeményéről

A két szál közül a részletek hiteles leírása, a realista ábrázolás, a pontos és aprólékos részletrajz az erősebb, de ezt nem „aránytalanság”-nak, ellenkezőleg, a mű egyik fő értékének mondanánk. Ugyanis amikor a mű realizmusát dicsérjük, nem a házszám utcajegyzékben föllelhető hitelességére és a személynevek anyakönyvi pontosságára gondolunk, hanem a konrétum mögött meghúzódó általánosításra, a lakáscím mögött a ház rajzára, a személynév mögött az alak jellemzésére, a művészi típusalkotásra. Az érzékletes tömörség, a lényegre szorítkozó leírás, az egzakt ábrázolás számtalan példáját idézhetnénk a műből. íme, a fagerendás istálló rajzától, a látványtól és a nyers szagoktól hogyan jut el a varázslatig, „a kísérteties erővel csábító fészek” képzetéig:

Az istálló Misiéknél. Igen.

Apró, gerendás tákolmány. A falra erősített s ágfából ügyesen megácsolt létrával, amely a barna homályú szénapadlásra vezet.

Lent farkuk-csapkodó és álmatag ökrök, tinók, nagy-foltos bőrüket megrántják, s csípős, lomha szag: az állat-test, a széna, szalma, trágya szaga árad, nekem az istálló varázsa.

Vagy figyeljük meg az egésznek és a résznek, az általánosnak és az egyszerinek a dialektikáját a következő szakaszban. Apja egy alkalommal Pestre akarja vinni: „Este / későn indult a vonat, őszi, vastag / köd füstölgött, lazán eresre festve / a levegőt, a lámpák csillagoztak, / s üvegfonálként szikráztak a drótok. / Ragadt az aszfalt-kő cipőnk alatt, / ruhánkba bőnyálú nyirok húzódott, / s hüs tenyerével bőrünkhöz tapadt. / A kezét fogtam, szinte égetett.” A fiú utolsó látogatása a kórházban fekvő apánál: milyen súlyos és sokat mondó a szűkszavú kép: „Egyik délután másutt, a sarokban / találtam ágyát. Ó, már tudva tudtam, / mi ez, s vászon spanyolfal mért takarja, / s mi az, hogy néz csak, sír, s egy szót se szól, l két meszelt karó pokrócán a karja...”

Gyerekkori én-jének tudatos keresése, „csata az elmúlással”, vagy a költő egy másik képével szólva: alagútban, lámpasor közti vándorlás, „belső kalandozás” — ez az Ocsúdó évek. A költő rendet akar teremteni múltjában, s ebben kétségtelenül leginkább az időrend segíti. Ám a mű kompozíciójában nem az időbeli egymásutániság az egyetlen rendező elv; az intuíció vezette ihletettség is helyet követel magának. Mesteri a részek aránya, egymáshoz való viszonya. A drámai intenzitású tagolás a fokozatosságra épül, s ezzel kelt feszültséget. Az apa alakja például már a mű elején megjelenik, egy-egy villanásra közben is fölbukkan, de teljes nyomatékot majd halálának leírása kap, mellyel egyben zárul a költemény. A kisebb egységek is szervesen kapcsolódnak egymáshoz. A CIV. szakaszban például gyermekkori olvasmányairól beszél, a vendég előtti versmondó szerepléséről. Apjának „Ilyenkor arcát jó mosoly jegyezte, fsa fejemet megsimogatta végül, / s kicsordult egy-egy könnycsepp a szemébül.” Ez az apja szeméből kicsorduló könnycsepp vezet át saját lehetséges könnyeihez, a következő szakasz-45