Dunatáj, 1980 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1980 / 3. szám - Tüskés Tibor: „Csata az elmúlással” - Csorba Győző önéletrajzi költeményéről
Miképpen lettem, mi voltam, mielőtt megszülettem volna, hogyan születtem, s mit jelent a születés’?” Hogy Csorba számára milyen megrendítő, s már az első benyomás idején milyen végérvényes lenyomatot hagyó élmény volt kis húga halála, jól mutatja, hogy csaknem húsz év különbséggel jóformán változatlanul fogalmazza meg az élményt. A Mozdulatlanság egyik versében írta: Kis fejfádon világoskék sírtábla, csak a neved volt rajta fehér betűkkel: Aranka {aranyka). Ma nincs írás. A tábla tiszta, f oltatlan kék, mint az a nagy kék derűs időben. Emléked is ilyen: nincs rajta folt és írás sincs, nem fontos a neved, kicsiny húgocskám: élsz, ameddig én. (Aranka) Az Ocsúdó évek XXXII. szakasza kötött formában, költőibb eszközökkel (különösen a szakasz lezárása sikerült), de ugyanolyan intenzitással, s csaknem ugyanazokkal a szavakkal örökíti meg az élményt: A gyermekparcellában temették el. Fakeresztjén kicsiny, tojásdad tábla, zománcosan, nevető égszínkéken, s egyetlenegy, alig-mondott szó állt a táblán: „Aranka”, fehéren: „Aranka”. — A gaz sietve benőtte a dombot, a keresztet a rothadás faragta, de a tábla ép volt, és mintha boldog hírt zengene: a rokkant sír felett villogta szét a hófehér nevet. A család másik városrészbe, új lakótelepre költözik. A ház félig egy rétre, félig egy temetőre néz. „Alig húsz-huszonöt méterre tőlünk kezdődött. Már nem temettek bele, de még élt. Hozzátartozók még látogatták a sírokat. Különben bozótossá, dzsungellé vált már, jobbára besüppedt, gazlepte sírdombokkal, dülöngélő keresztekkel, mohos kriptákkal” — írja emlékezésében. Ez a külvárosi, elhagyott temető a gyerekkor játszótere, a nagy iskola, mely — most már a költeményt idézzük — „emberré lenni készített elő.” Itt lépett életébe a másik nem, a nő, egy nálánál néhány évvel idősebb kislány, a szőke-copfos Marcsa képében: „Nem csábítóra, okos tanítóra / gondolok, hogyha rája gondolok”. És itt találkozott gyerekkora fura társával, Pistával, aki „hülyének született szegény”. A családi szegénység „zsarnok-kényét”, a két világháború közti nyers valóságot hatásosan ellenpontozza a gyerekkor költői gazdagságú világa. Ilyen „boldog csoda” volt a régi-régi temető, apja öccse, Béla bácsi, aki rakott táskával szokott beállí— 43
