Dunatáj, 1980 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1980 / 3. szám - Tüskés Tibor: „Csata az elmúlással” - Csorba Győző önéletrajzi költeményéről

önelemző, visszatekintő önéletrajzi költemény írásába fogjon. Az Ocsúdó éveket 1953—1954-ben írta, a megjelenés reménye nélkül. Amikor aztán a politikai „olvadás” és az irodalmi decentralizáció eredményeként a pécsi Dunántúl című folyóirat könyvkiadásra is vállalkozhatott, a Dunántúli Magvető által kibocsátott könyvsorozat egyik első darabjaként 1955-ben megjelent a mű, de kis példányszámban, s eléggé visszhangtalanul, mindenképpen értékéhez mérten szerény kritikai fogadtatással.

Az önéletírásnak, a személyes hangú visszapillantásnak gazdag és értékes hagyománya van a magyar irodalomban, s az irodalmilag értékes memoár megalkotása nem is pusztán szépírói kiváltság nálunk. Az emlékezést, a mérlegkészítést általában az öregkor műfajának, az alkotói pálya epilógusának mondják, s az újabb magyar irodalom néhány remek alkotása — hogy csak a közelmúltból válasszunk példákat: Déry Tibor, Gyergyai Albert, Vas István emlékezései, Bernáth Aurél, Borsos Miklós önéletrajzi könyvei — igazolni is látszik a vélekedést. De a memoár nemcsak az öregek műfaja, akik — a gúnyos francia mondás szerint — akkor kezdenek emlékiratot írni, amikor már elromlott az emlékezőtehetségük, az önéletrajz legalább ennyire a fiataloknak — vagy legalábbis a férfikorba érőknek — is a műfaja. Kassák és Kodolányi negyvenéves korában kezdett elsüllyedt emlékei nyomozásába, Szabó Lőrinc érett férfiként írta a Tücsökzenét, s Rippl-Rónai is innen volt még az ötvenen, amikor emlékezései lejegyzésébe fogott. Nem lehet tehát egyszerűen az öregedéssel azonosítani azt az időt, amikor az alkotóra rátörnek emlékei. Csorba Győző „harmincnyolc esztendős férfi-fejjel” hívja és szólongatja gyermekkori én-jét.

A költő határkőhöz, „az emberélet útjának feléhez" ért, a „jelek sokasodnak”, mérleget készít, hátra és előre tekint. Egyrészt „az eltűnt idő nyomait” keresi, másrészt — éppen a tudatosított, a föltárt, a megidézett múlt birtokában — a jövő titkait fürkészi, költői hitvallását fogalmazza meg. „Szél fúj, makacs szél, egyre makacsabb” — intonálja a költeményt, majd a sort a második szakasz elején megismétli, aztán az ezerkétszázharminc soros vallomást lezáró részt is ezzel a mondattal vezeti be. A „makacs szél” képzete (és mindaz, amivel a képet gazdagítja: „nehéz zúgás komor felhője”, „dühös vihar”, „haragos”, „szürke port” kavaró; „forgató szélvész”) indítja meg és fejezi be az emlékezéssorozatot éppen úgy, ahogy Szabó Lőrinc képzeletét és lírai rajzait a fű közül fölhangzó tücspkzene mozgatja meg és fogja keretbe. Csorba meg is magyarázza, hogy ez a szél „más mint az ismerős légáradat”, ez a szél az emlékeket előhívó erő szimbóluma, „haragját a hús mélyére ereszti”. (A szél-metafora, mint az időélmény, a változás, az elmúlás, a szeszély, a kiszámíthatatlanság jelképe már a Szabadulás több versében — Alázat, A magányról, Fogyó világ — fölbukkant.) A „makacs szél” hatására, akár egy hívószóra életrekelnek a rég feledettnek hitt emlékek, megelevenedik a múlt. Mielőtt azonban a fölidézett képek rajzába fogna a költő, az éposz hagyományaira emlékeztető módon megfogalmazza célját és a mű tárgyát. Célja kettős: egyfelől az önismeret próbáját megállni, magyarázatot adni sorsára, egyéniségére („hová jutottam? ó, mi lesz velem?”); másfelől tanulságként fölmutatni életét, másoknak használni, a közösséget szolgálni („hogy aki látja sorsom, bátorítást / hirdessen annak, okos szomorkást”). Témáját is megjelöli: „Megállók, s visszanézek. [...]( Erős szó kell, igazi szándék, / ha sírokat kívánok tör41