Dunatáj, 1980 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1980 / 3. szám - Tüskés Tibor: „Csata az elmúlással” - Csorba Győző önéletrajzi költeményéről

TÜSKÉS TIBOR: „Csata az elmúlással” Csorba Győző önéletrajzi költeményéről Csorba Győző munkásságából az igazi epika, az elbeszélés, a „fiction”, a külső történés ábrázolása — néhány, gyerekeknek szóló mesét és bábjátékot leszá­mítva — mindvégig hiányzik. Az ötvenes évek közepén mégsem fordult egészen előzménytelenül az önéletrajzi jellegű elbeszélő költmény műfajához. Pályája ko­rábbi szakaszában lépten-nyomon rábukkanunk olyan elemekre, amelyek a ké­sőbbi vállalkozás csírájának, előképének tekinthetők. Az ősök idézése már a Mozdulatlanság prológusában megszólalt. A portrékészítés remeklései voltak a halott rokonokról, az apáról (Az ágyam, Késő kérés apámhoz), Aranka nevű uno­­kahugáról (Aranka) szóló versek. A három halott: apja, Aranka húga és bátyja alak­ját már A híd panasza egyik terjedelmes, csaknem kétszáz soros költeményében (Sötét lesz) együttesen is megrajzolta. Azok közül, akikkel ifjúkorában találko­zott, furcsa, borzongató vonzalmat érzett a maguk külön világában élő szellemi nyomorultakhoz, az álmodozó félkegyelműekhez. Mindhárom korábbi kötetében találunk egy-egy róluk írt verset (Hülye, Carmen lugubre, Egy hülyéhez, gyermek­kori barátomhoz). A múlt, a gyermekévek színhelyének felidézése, az ifjúságtól való búcsúzás is helyet kapott már költészetében. Dunaszekcsőt és a gyerekkori nyaralások emlékét elevenítette föl epikus-elégikus hangon a Szabadulás egyik szép, hosszú, tizenöt strófás verse, A Dunánál. Most mindezek az epikus elemek, a család tagjai, a hajdani barátok, a gyerekkor színterei epikus egységgé szerve­ződnek, és egyetlen nagy terjedelmű, retrospektív elbeszélő költemény részeivé válnak. Vegyük mindehhez Csorba költészetének egyik nyelvi-formai sajátosságát, az előrevetett alanyi alárendelői mondattípust, a bölcselkedés, a gondolati álta­lánosítás remek nyelvi kifejezőjét (például a Sötét lesz című versben: „Aki apát­ián nőtt, aggódva fél most”, vagy A Dunánál című versben: „Ki valahonnan messze ment, (...) ne akarja a más jelent a múltra szabni”). Ez a nyelvi formula különösen nagy szerepet kaphat — és kapott is — egy olyan jellegű műben, ahol a költő a hajdani események fölidézését állandóan jelenidejű reflexióival kíséri, kommentálja. Mindezek azonban legföljebb a készülődés jelei. A költő a belső érés ered­ményeként és nem kis részben a külső, társadalmi és irodalompolitikai körülmé­nyek hatására az ötvenes évek közepén jutott el oda, hogy hosszabb terjedelmű, 40

Next

/
Thumbnails
Contents