Dunatáj, 1980 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1980 / 3. szám - Babits leveled anyjához (1938-1941.) közli: Vendel-Mohay Lajosné

hétig feküdtem a svájci határon (Szilasiéknál, akik most ott laknak, Brissagóban). N agy nehezen összeszedtem magam annyira hogy haza tudtam jönni, de pár nap múlva már levittek a ]ános-szanatóriumba, vesemedence-gyulladással. Ez nagyon utálatos betegség. Es az állapotomat még rosszabbá tette az, hogy már ez időben kezdődtek a nyelési nehézségeim. Az ételt nem tudtam lenyelni, úgy hogy az orromon át bevezetett orrszondán kellett táplálkozni, ami a világ legkínosabb dolga.

A vesemedence-gyulladásból valahogy kigyógyultam, de a nyelési nehézségek megmaradtak, sőt folyton súlyosbodtak. Az orrszondát persze nem lehetett soká benntartani, s igy táplálkozásom mindig rosszabb és nehezebb lett. Az evés valóságos kínlódás volt számomra, nagyon lefogytam, szinte a csontig, és a gyomrom összezsugorodott az ürességtől. Ehhez járult még az a csapás is hogy az ősz elejével teljesen elvesztettem a hangomat. Most már hónapok óta egyáltalán nem tudok beszélni, még Ilonkával és Ildikóval is csak Írásban közlekedem. Egy táblám van, amiről az írást azonnal le lehet törölni; evvel „beszélek”.

Mostanában azután annyira rosszabbodott az állapotom hogy az éhenhalástól féltettek. Ezért rábeszéltek, hogy vessem alá magamat még egy műtétnek. Ez a műtét éppen a születésnapom előtti héten történt a Siesta-szanatóriumban. Megnyitották a gyomromat és egy gyomorsipolyt készítettek, egy csövet, s azóta ezen át táplálnak, befecskendezéssel. Ilonka csinálja ezt, másfélóránként, mióta a szanatóriumból hazajöttünk.

Ez bizony nem valami kellemes állapot, mikor az ember se beszélni, se enni nem tud, de legalább — élek.

Ezekből talán megérted és nem is veszed rossz néven hosszú hallgatásomat. Ezek a bajok voltak az okai annak is hogy a keresztfiamat egész mostanig nem kerestük föl. (Talán majd most vasárnap kihívjuk.) A sok baj és gond (Anyagi gondok is, mert bizony dolgozni nagyon keveset tudok mostanában, a betegség pedig nagyon sokba kerül) minden erőnket és időnket elveszik. Ha most egykicsit nyugalmasabb helyzetbe kerülök, többször fogok Írni. Sajnos, arra hogy Szekszárdra elmehessek, egyelőre semmi reményem. A vasúti utazás nagyon árt nekem. (Esztergomból is autón jöttünk, szerencsére közel van, csak egy óra.)

Ilonka arra gondolt hogy Tibit ha lehet (és ha jöhet) elvisszük vasárnap délután a Vihar előadására, a Nemzeti Színházba. De rosszul mondom azt hogy „elvisszük”, mert én, sajnos nem mehetek. A napok legnagyobb részét most is fekve töltöm az ágyban.

Kedves Anyám, hadd mondjam még el, amit először kellett volna mondanom. Nagyon köszönöm kedves írásodat, rámgondolásodat, jókívánságaidat. Igazán nagy örömet okoztál leveleddel. En is minden jót és szépet kívánok, főleg jobb egészséget, mint az enyém, és sok fiúi kézcsókot, s Nennének is üdvözleteket küldve maradok szerető fiad

Mihály

(Babitsné kézírása):

Kedves Anyika! Mihály már megírta, mennyi baj és gond közt élünk, persze le se lehet írni, milyen nehéz és keserves az élet napról-napra. Ezért nem irtunk.

35