Dunatáj, 1980 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1980 / 1. szám - Bárdosi Németh János: Szirmai Károly öröksége

tében nyolc prózai kötete jelent meg. Kötetei (csak néhány fontosabbat említve): Ködben, Viharban, Muzsikáló messzeség, A csend víziói, Már nem jön senki. Kállay Miklós a Ködben című korai kötetről szinte a summázatot adja Szirmai Károly prózai írásairól: „Szirmai novelláinak kivételes művészi értéke éppen abban rejlik, hogy túllendülnek a széppróza határmezsgyéin. Prózában írt epikus költemények. A hétköznapok szürke realitása is ott jár nála az irreális testetlenség közelében. Az író nem épít válaszfalat az anyagi és az árnyvilág közé. Nem tudni, hol mosódik egymásba az árnyékká ködlő pozitívumok és testekké rögződött fantazmagóriák birodalma.” Külön kiemeli a Holló c. remekírás értékeit. „Csupa vizionális mámor, képek káprázatába való részegülés és mégis csupa zeneiség az ellentétek különös kontrapunktjaival csipkézett, színes hangzavar ez a költemény:

— nem véletlenül ajánlotta a Hollót éppen Bartók Bélának.”

Az egész életmű ismeretében Benkő Ákos a „látomások és valóság költőjének” prózai értékelését így foglalja össze a Jelenkor-ban: „Szirmai Károly novellaíró művészete — mint minden nagy tehetségé - különös varázsú és egyéni hangú. Társadalmi, erkölcsi és nem ritkán filozófiai problémákat felvető, nagy drámai erejű, mindig emberközpontú látomásos írásaiban mesteri módon elvegyíti az álmot a valósággal, a konkrét ábrázolást az absztrakttal, allegorikussal. Vízióiban nemcsak ábrázolója, hanem hőseivel együtt szenvedő átélője is az eseményeknek. Ezért joggal tekinthetjük a jugoszláviai magyar irodalom nagy magányosát, a látomás és valóság költőjét a legjobb értelemben vett moralistának is, akinek — semmi sem szerezne nagyobb örömet, mint annak biztos tudata, hogy a parányi fénypontok egyre újabb területeket foglalnak el, s végül — fénnyé erősödve — egészen birtokukba veszik a „Sötétség országát”.

A lírájáról (Bori Imre irodalomtörténész és egyéb írásai mellett) Juhász Gyulát (ifjúkorom nagy igézőjét) kell idézni, aki — ahogy József Attilánál is tette

— első verseskönyvéről nagy elismeréssel és hiteles felismeréssel ír: „irodalmunk nagy ígérete, új ösvényeken jár, nem igen befolyásolják az elmúlt évtizedek alkotásai és irányzatai. Az élet és a halál, az elmúlás szomorú hangulatok szépségéről ír. Írásai lírai miniatűrjeiben nemcsak az irodalom, de a filozófia komplikált eszközeivel hatol a mélybe, a halál országának határain is túlra, s röpít minket is hangulatai szárnyán egy ismeretlen világba — a víziók, álmok messzi hazájába”. Ez szinte irodalomtörténeti összefoglalás, pedig 1910-ben íródott, messze a búcsúírásokig, Fekete Lajos Égbenéző ember nekrológjáig, 1972-ig.

A hazai kortársak: Kosztolányi, Babits, Schöpflin Aladár, Juhász Gyula, Várkonyi Nándor és sokan mások értékelték munkásságát. Kapcsolatai a „népi írók” felé is kiépült, Féja Géza a délvidéki falu-viszonyokról kér tőle írást, Veres Péter hasonlóan a társadalmi viszonyok magyarázatát kérdezi, sőt Lukács György is honorálja e téren végzett munkáját, melyet a Kalangya folyóiratból ismert.

A halál árnyékában (a gyász évében: 1972-ben) azután sorra megszólalt az akkorra már terebélyessé vált jugoszláviai magyar irodalom. Folyóiratok: a Híd (melynek indulását olyan szeretettel és várakozással fogadta), az Űj Simposion, a 7 Nap, de írók, költők serege: Bori Imre, Deák Ferenc, Németh István, Dér Zoltán, Lévai Endre, Pályi András, Utasi Csaba, Gál László, Varga Zoltán és a seregszemlét fejezzük be a kitűnő Fehér Ferenc búcsúírásával: „Elvándorol az er-18