Dunatáj, 1980 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1980 / 3. szám - Czakó Sándor: Évtizedek Bartók mellett

Egy estén meg nagyon izgatottan készülődtek mind a ketten, mert közös hangversenyük volt az Akadémián. A méltóságos úr sokkal előbb elkészült mint a felesége. Frakkban, kiöltözve, sétálgatott, úgy várta Pásztory Dittát. Nagyon komoly, izgatott volt. Amikor késő este megjöttek, már igen vidáman voltak. Beszélgettek, nevetgéltek. Látszott rajtuk, hogy nagyon-nagyon boldogok.

ENGEM SOHA NEM hívtak semmilyen hangversenyre vagy bemutatóra. Talán nem is mehettem volna el, mert ahhoz, hogy minden rendben legyen, hogy ők is nyugodtan csinálhassák a dolgukat, sokat kellett dolgozni nekünk is. Reggel én Péterrel voltam elfoglalva. Aztán legtöbbször én vittem be a méltóságos úréknak a reggelit. Napközben meg a Péterrel sétálgattunk, játszadoztunk. Sokszor mondta a Bartók, hogy menjünk már, mert dolgoznia kell. A kis Péter mindig bement hozzá. Zavarta. Zongorázni szeretett volna ő is. Mindenáron meg akart engemet is tanítani a zongorázásra. Fogta a kezemet, és próbálta velem játszani a „Boci boci tarkát.” Ilyenkor mondták neki, hogy a Lencsi nem akar zongorázni, de ő csak egyre erőlködött. Aztán van az az ének, hogy „Esik eső csendesen ...”, azt is zongorázta a Péter, és a végét úgy énekelte, hogy „ ... sáj lesz abbój tudom én azt, jön az apu vájom én azt.”

Mondom, sétálgattunk, játszottunk, aztán mikor lefektettem a kicsi fiacskámat és elaltattam, akkor még ezer dolog volt. Egy napon — már éjfél is lehetett — kijött a méltóságos úr a konyhába vizet inni. Mi még ott dolgoztunk. Vasaltunk. Kérdezte, hogy mikor kelünk reggel. Mondtuk, hogy öt órakor. Csóválta a fejét, hogy ez így nem jól van, mert egy embernek hét-nyolc órát kell aludnia. Mi meg nem pihenünk annyit. Hát bizony nem pihentünk, de soha fel se hánytorgattuk ezt. Eszünkbe sem jutott. Szívesen csináltunk mindent. Szerétéiből.

Sokszor még főznöm is kellett, mikor a Julis szabadságon volt. Bartók szeretett minden ételt, de legjobban a szilvás gombócot, a szilvás, vagy meggyes lepényt szerette. Meg a töltött paprikát sok paradicsomszósszal. Ha egyedül volt otthon, akkor mindig ilyen ételt kért.

— EZ NEM AZ. Ilyen rövid volna? Én hosszasabban énekeltem. Ezt tudtam akkor is, amikor legutóbb kérdezte. Valami másra emlékszem. —

Hogy kinek miként rövidül vagy hosszabbodik emlékezetében a régi ének és mint csinosodik, szépül, embere válogatja. A tény a lényeg. A magyar népzene tára. Gyermekjátékok (Bp., 1951.) című kötetében az áll, hogy a 311. számú dalt Bartók Béla jegyezte fel 1933-ban, a paksi születésű és akkor 38 éves Karszt Lencsitől. A mondóka pedig így szól: „Gyalázatos fababa, elmehetsz a faluba sót kéregetni, babot szedegetni.”

— Egyszer a Péternek énekeltem ezt. Altatgattam. A méltóságos úr meghallotta. Mikor elszunyókált a kisgyerek, akkor szól nekem, hogy menjek be a szobájába. „Hogyan is volt az amivel Pétert altatta?” — kérdezi. Én újra elénekeltem, ő meg jegyezte. Másnap be kellett vele mennem az Akadémiára. Ott a abba a nagy tölcsérbe is el kellett énekelnem ezt a gyalázatos fababát. De hogy ez lett volna az? Én hosszabb énekre emlékszem.

— Különben az volt a szokása a méltóságos úrnak, hogy a mosónők énekét is kihallgatta. Amikor vége lett a mosásnak, akkor újra kérte őket, hogy énekeljenek, és amit úgy gondolt, hogy érdemes, azt feljegyezte, meg lekottázta.

14