Dunatáj, 1980 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1980 / 3. szám - Czakó Sándor: Évtizedek Bartók mellett
CZAKÓ SÁNDOR: Évtizedek Bartók mellett Karszt Magdolna emlékei — Hiszen ez a méltóságos úr! A Bartók! Nem először vagyok ebben a csöppke, paksi, kis házban. Elhoztam magammal mostan a könyvet, a „Bartók Béla képekben” címűt, hogy a végtelen élet véges emberi útján az öröklét felé ballagó, tékozló emlékezetet fölfrissítse. — Jajj a szeme! — nézi nagy szeretettel Karszt Magdolna, a Lencsi, a könyvben a képet. — Amikor 1925-ben hozzájuk kerültem, a Szilágyi Dezső tér négybe — fél emelet kettő —, nem mertem a méltóságos úr szemébe nézni. Mogorva egy ember lehet ez — gondoltam magamban, de tévedtem. Bartók csak nagyon komoly ember volt és nem mogorva. Végtelenül melegszívű, minden emberre nagyon érzékeny. Akármikor megszólított, mindig azt mondta: „Lencsi, kérem. .. tegye ezt, hozza azt. ..” de mindig „Lencsi kérem”. Ö nevezett el Lencsi-Pencsinek is. Jobban a kis Péter pöszesége után. A drága, kis szentem, nem tudta kimondani a nevemet, mindig valami mást mondott, pösze volt nagyon, így lettem én Lencsi-Pencsi, a méltóságos asszony, a Pásztory Ditta is sokszor így nevezett. A Péter aztán Lekinek. Mikor eljöttek hozzám Paksra az édesanyjával, búcsúzkodni, hogy mennek ki Amerikába, akkor is Lekinek szólított, én meg fiatal méltóságos úrnak. Akkor azt mondta a Péter: „Ez nem jó így. Maga nekem örökre Lekikém lesz, de én magának maradjak Péterkém — örökre.” így búcsúzott el. Jajj, ha a Jóisten haza segítené és mégegyszer láthatnám az én Péterkémet. Nagyon szerettem őt, őket, és ők is engemet. A méltóságos asszony azt írta az egyik levelében:,,. .. hát csak ne feletjsen el bennünket. Mink sem felejtjük el magát.” Nem is felejtett el, mert amikor hazajött Amerikából — egyedül szegény —, a rákövetkező év nyarán beállított hozzánk Paksra. Elsirattuk szegény, jó méltóságos urat. Még mennyi szép időt élhetett volna. Kép is van arról, hogy itt volt a Pásztory Ditta. Ott, az a falon. Ügy készült, hogy a méltóságos asszony leültetett minket — az ő helyét kihagytuk —, aztán beállította a fényképezőgépet, gyorsan mellénk ült, a gép meg magától fényképezett. Én tőle a második vagyok, tovább, mellettem meg a húgom ül, a Teréz, akivel most együtt lakunk. ’47-ben, úgy van, akkor lett ez a fénykép. Én is nagyon szerettem volna Amerikába menni, hívtak is, menjek, lehet, 7
