Dunatáj, 1980 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1980 / 3. szám - Czakó Sándor: Évtizedek Bartók mellett

hogy jobb lett volna úgy minden, de nem mehettem. Szegények voltunk, kellett az én kezem is a pénzt megkeresni. Anyám beteges volt már, ott volt a sok testvér. Nyolcán voltunk, nem lehetett mindent csak anyámra hagyni.

Egyszer a Bartókékat is ott hagytam, mert az anyámnak eltörött a karja. ’28-ban volt ez. ’29-ben mentem Pestre én vissza, de akkor már nem a Szilágyi Dezső téren laktak, hanem a Kavics utca tízben. Kertes ház volt, csendes környék. Bartók nagyon érzékeny volt a zajra. Szenvedett tőle. A dolgozószobájának ajtaja, ablaka hangszigetelt volt, még füldugót is használt, de úgy is hallott mindent, ami sértőn belehangzott a zenébe.

Egyszer azt mondja: „Lencsi kérem, jöjjön a szobámba, figyeljen, hall-e valami furcsa, kis neszt, akkor amikor zongorázom?” Figyeltem, de semmit se hallottam. Erre azt mondja: „Üljön oda a zongorához és üsse úgy, ahogy bírja.” És leültem és ütni kezdtem a billentyűket, ő meg körbe-körbe járt és úgy figyelte, honnan jön az a zaj, ami úgy bántja, én meg semmit se hallok belőle. Egyszer csak megáll a virágvázánál, „Ez az! — mondja. — Vigye ki kérem ezt a virágot, és máskor ne tegyen ilyet az én szobámba.”

Nem tudom, milyen virág volt az, hogy hogyan is hívták, csak arra emlékszem, hogy a közepe olyan volt, mint a pénz. Azok a szirmok rezegtek a zongoraszóra. A füldugón, a zongora hangjain át is meghallotta azt a semmi kis neszt, amilyen a virágszirmok finom zizegése.

— BARTÓK nagyon szerette a virágokat. Különösen a mezei virágot. Egyszer nem volt otthon a méltóságos asszony. Fogta a Pétert, felpakoltak és elmentek a budai hegyekbe turistázni. Egész nap oda voltak. Mikor hazajöttek, rengeteg mezei virágot hoztak. Tele volt a nyalábjuk. A méltóságos úr hívott engem is, segítsek a vázákba szétrakni azokat, hogy mire a felesége hazajön, minden a helyén legyen. Hadd örüljön ő is a sok, szép, tarka virágnak.

Ahogy ott válogatjuk, rakosgatjuk őket, egyszer én olyant találok az egyik rakásban, amit otthon óvantag ellen szoktunk az ólba rakni. Mondom a méltóságos úrnak, hogy ez nem való vázába, ez büdös. Otthon az óvantag ellen ilyeneket tettünk az ólba. Azt mondja Bartók: „Mi ellen? Mondja csak még egyszer.” Mondom újra, ő meg bement a szobájába és megnézte valamelyik lexikonban, hogy miféle szó az, amit én mondtam. Amikor visszajött azt mondta: „Lencsi kérem, maga sem tagadhatná le, hogy Tolna megyei, mert a kullancsot csak ott nevezik óvan tagnak.”

Volt egy másik ilyen eset is. Akkor a papucsát kereste a méltóságos úr, de nem találta. Tőlem is kérdi: „Lencsi kérem, nem látta valahol a papucsomat?” „Papucsát? — mondom. — Milyen papucsát? Ja azt a tutyit!” Rámnézett, egy kicsit elmosolyodott, megint bement a szobájába és ezt a szót is kikereste a lexikonban. Ez is rám vallott, hogy tolnai vagyok.

KÉT ÖREG megy az utcán. A nyárinál is nyarabb nyarat izzító májusi nap szikrázó fénnyel önt el földet, füvet, fát, a házakat. A két öreg aprózva tipeg, fogják egymás kezét, mint a gyerekek. Lencsi néni 84 éves, a húga, Teréz, 73. A templomból jönnek, minden vasárnapi útjuk ez, és az egész heti is. Más mennivaló nem nagyon akad már. Az ebédet a napköziből hozza egy asszony, és vele mindent, ami a boltból kell nekik néha.

8