Dunatáj, 1980 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1980 / 2. szám - Csányi László: A reménykedő szerkesztő: Faragó Vilmos - Mi újság?
A reménykedő szerkesztő Faragó Vilmos: Mi újság? Riedl Frigyestől kérdezték egyszer, hogy mi újság a magyar irodalomban. Rezignáltan válaszolta, hogy a Toldi szerelme megjelenése óta nem történt semmi. Gyanús az anekdota, mert közben azért mégis csak felcsendültek új időknek új dalai, bár az igaz, hogy Riedl még ekkor is Arany bűvöletében élt. A múlhatatlan és elévülhetetlen Faragó Vilmos irodalomszemléletében is a középpontban áll, de midőn felteszi magának a köznapi kérdést, egész könyvvel felel: íme, ez történt mostanában a magyar irodalomban. Ugyanis mindig történik valami, s annak, aki aggódva várja a remekművet, minden kinyomtatott sor fontos, mert soha nem lehet tudni, honnan lép elő teljes fegyverzetben Paliasz Athéné. Osvátról mondják, hogy a vidéki lapokat is átböngészte, mert egy biztos mondat vagy takaros jelző mögött az örökkévalóság fényjelére várt; Kosztolányinak még mint szép reményű ifjúnak irta Szabadkára az első biztató sorokat. Manapság egyre több szó esik kritikai életünk másodlagosságáról, de azért a múlt se kényeztetett el bennünket. A Gyulai—Péterfy—Osvát erődrendszer vigasztalan lapály szélén emelkedik, s Faragó Vilmos az ő szomszédságukban emeli végvárát, de nekem távolabbi példát is idéz, a Causeries du lundi Sainte-Beuveét, akivel szemben viszont mégiscsak előnye, hogy nem kellett hátat fordítania a pályakezdő közepes verseinek. Azt pedig könnyű elképzelni, hogy egyszer majd Faragó is ír nagyszabású összefoglalást elmúlt századokról, egyelőre azonban az Élet és irodalom őrtornyából figyeli az irodalmi életet, s rögtön feltűnik határozott ítélete, elfogulatlan igazmondása, ami csak az értéket hajlandó szolgálni, vagy a reményt, „a megírásra váró müvek érdekében”. Stílusa hajlékony, a szó engedelmesen igazodik a gondolathoz, nem kibúvókat keres, mentséget a maga számára, s nem ismeri azt a „kritikai homályt” sem, ami az elmúlt évtizedekben esetenként gyanúba hozta kritikánkat, mert ízlés és ismeret vezeti, anélkül, hogy végítéletet akarna tartani irodalmunk fölött. „Szépséges és zavarba ejtő könyv ez’ — kezdi Gyergyai Albert Anyám meg a falu című munkájáról, s már az első szavakból tudjuk, hogy a lényeget mondja, amit másutt általános érvénnyel így fogalmaz meg: „Becsüljük meg az irodalmat azzal, hogy valódi értékek szerint mérjük teljesítményeit” — s ez nemcsak kritikusi munkásságára, hanem emberi magatartására is jellemző. 59
