Dunatáj, 1980 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1980 / 2. szám - Csányi László: A reménykedő szerkesztő: Faragó Vilmos - Mi újság?

De jelenthet-e tévedhetetlenséget kortárs-voltunk, amikor a jelent jobbára a múlt iránti rokonszenv és a napi remény táplálja, s a benneélés öröme a távlathiány kockázatát is jelenti? A kritika története tévedések és félrehallások története is, mert arra is van bőségesen példa, hogy a mű, jóllehet már a jövőt hordozza, éli a maga rög alatti életét, míg az idő beéri, mint Stendhal vagy Csokonai esetében, aki a huszadik századot vetítette sivár napjai falára.

S mennyire kockázatos annak a munkája, aki hétről hétre rója sorait, az olvasás friss élményét fogalmazza meg, s miközben a „valódi érték” lebeg szeme előtt, azzal is számolnia kell, hogy az irodalmi élet napi forgatagában áll, ahol folyvást változik a színpad, s a kortársi jelenlét a rokonszenv vagy ellenérzés kísértését is magában hordja. S közben, a szó nemes értelmében, érdekesnek is kell lennie, ha szabad így mondani, kritikai lektűrt kell adnia, hogy maga mellett tudjon minden olvasót. Bárhogy veszi is vállára a terhet, minden irányban húzza, s Faragó többször is mentegetőzik: „nem esszét írok, hanem újságcikket”, de ezt nem hiszem el neki, s ő sem gondolhatja komolyan, midőn „javíthatatlan zsurnalisztának” nevezi magát. Faragó Vilmos ugyanis ama ritka kritikusok közül való, aki folyton reménykedik. „Tisztelettel és türelemmel” várja Lengyel József nagy regényét, aminek lehetőségét az Újra a kezdet című könyvében érzi meg, vagy Mesterházi önéletrajzának folytatását, s azzal ünnepli Szabó Magda Abigéljét, hogy nekünk, felnőtteknek, nem ajánlja, mert „meg sem érdemelnénk!’.

Faragó esztétikájában a szépség erkölcs is, ami nem önmagáért van, mert minden az értékek korrelációjában jelenik meg, ezért épülhetnek határozott ítéletei a szép és igaz ikerfogalmára, aminek áhítatára Keats is figyelmeztetett, de itt már többről van szó, egy olyan társadalmi érvényről, melynek magától értetődő demokratizmusa mindig egységben látja az irodalmat, mert minden egymásba kapcsolódik; a jelen egykor a múlt ígérete volt, de magában hordja azt is, ami eljövendő. Rónay Györgyről írja, hogy irigyelte „a csillapíthatatlan mesterségbeli érdeklődést, a hivatásban, a művészetben-irodalomban gondolkodás képességét”, de épp ez a „bizonyára megszerezhetetlen” alkatbeli sajátosság teszi érzékennyé Faragót is minden kinyomtatott sorra, s amit kezébe vesz, már nemcsak vers vagy regény, hanem olyan egyszeri emberi megnyilatkozás, ami válaszra vár, tehát szükségszerűen társadalmi jelenség. S Faragó Vilmos kritikusi munkássága itt már közéleti hátteret kap, számára az irodalom mindenkor közösségi ügy, mert a politikai csatatéren „nemcsak a politika fegyverei villognak, hanem a vele szövetséges kultúra fegyverei is. Nélkülük nincs győzelem.”

Véleménye néha metsző, évtizedes hagyományokat dönget, legélesebben talán az Erdélyi-kritikában. Erdélyi József félévszázados népi nimbuszát csak a nyilas uralom alatti ocsmánysága tépázta meg, amit a későbbi években a tapintat elhallgatott. Faragó sem bűneit olvassa fejére — nem is lenne lovagias, s itt másról is van szó — hanem az egész pályát summázza: „Erdélyi valóban átnyúlt az avantgárdon is, a nyugat lírai forradalmán is, de nem nyúlt át a Petőfi utáni népies epigoniztnuson”. Fiatalságom Erdélyijét Babits véleménye emelte a legjobbak közé, s néhány versét valóban áhítattal olvastuk — Faragó is megemlíti őket —, de azt is hozzá kell tennem, hogy amit bűnbeesése után írt, korábbi gyengeségeire is élesebb fényt vetett, már-már Thomas Mannt igazolva: az áruló azt is semmivé teszi, amit árulása előtt írt. De Faragó most sem hivatkozik, a tekin-60