Dunatáj, 1980 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1980 / 2. szám - Solymos Ede (közli): Vízosztás Tolnán 1945-ben
tak voltunk, a földreform előkészítését is jórészt Györffy-kollégisták csinálták a különböző pártok intenciója alapján. Most elérkezett a történelmi pillanat. Forró jelenetek zajlottak le. Jelentették, hogy Zemplén megyében a parasztok osztják a földet. Azonnal induljon valaki. Emlékszem, Hegedűs önként jelentkezett, azonnal repülőgépre szállt és ment. Mentek a többiek is. Tőlem azt kérdezték, hogy én hová megyek? Mondtam: én Vas megyébe akarok menni, az én szülőfalumba, városomba, megyémbe. De az még nem szabadult fel abban az időben. Kérdem: mi van Dunántúlon szabadon? Mondták, hogy Tolna—Baranya. Egye fene, ha nincs más, de azért csak Dunántúlt akarom felosztani a földet. Ebben megegyeztünk. Elindultunk a postapalotába, hogy a közvetlen utasításokat átvegyük. Nagy Imre volt akkor a földművelésügyi miniszter. Mikor én is sorra kerültem, kiállították a kétnyelvű megbízást, hogy Tolna és Baranya megye kormánybiztosa vagyok. Minden intézkedést megtehetek, amit a földreform érdekében meg kell tenni, embereket letartóztathatok, minden járművet igénybe vehetek, mindenki köteles engem ellátni, rólam gondoskodni. Hát persze mindez csak papíron hangzott ilyen szépen! Ja: és hogy a szovjet hatóságok is mindenben rendelkezésemre állnak. így történt, hogy alighogy ezeket a dolgokat megbeszéltük, megbízólevelemet átvettem, kezet fogtam Nagy Imrével, sok szerencsét kívánt nekem. Mindenféle iratokkal felfegyverkezve, egy óriási nagy csomag papirossal —földosztóbizottsági űrlapok, melyek alapján lehetett dolgozni, meg a földreform rendelettel — battyogtam le a parlament lépcsőjén, amikor egy szovjet őrnagynő szólított meg: tovaris Kardos? Mondtam, hogy: da. Ez elég volt arra, hogy átöleljen. Beültünk egy dzsippbe, és őrült száguldással nekiindultunk — a földosztásnak. Azt hittem, Tolna megyéig meg sem állunk, de kiderült, hogy csak a Hortobágyra vitt ki engem. Ott volt egy repülőtér. Átölelt és a következő pillanatban egy hatalmas, tagbaszakadt ruszki tapogatott körül. Azt hajtogatta, hogy: pisztoly nyet? Mondtam, Iftgy nyet. Erre ráintett egy közelben álló repülőgépre, hogy üljek be. Ez ilyen varrógépnek nevezett, közeli célokra való postagép volt. Kétfedelű, vászonborítású kajak volt, két üléssel. Én a hátsó ülésre felkapaszkodtam, a kucsmát a fejembe húztam, kopott lengyel kabátom begomboltam. A csomagok ott voltak, irtó fújt a szél. Pillanatok alatt fölpattant a gép, és én nekiindultam, mint Tolna és Baranya kormánybiztosa, hogy lejussak Tolna, Baranya megyébe. Nagyon vonzó látvány lehettem ott fönt a repülőgépben, mert mintha egy csónakban ültem volna, derékig kiemelkedtem, se leszíjazva nem voltam, se semmi. Mikor a gép esni kezdett, én kiemelkedtem belőle, és hogy segítsek magamon, ott mindenféle huzalokat láttam, azokat ragadtam meg. Egyszer az én pilótám csak hátrafordult, elkezdett fenyegetni, és mindenféle közismert orosz szavakat dobott felém. Nem értettem, hogy mi baja van, de aztán a gép imbolygásából észrevettem, hogy valami rosszat csinálhattam. Tudniillik a csűrőlapoknak a huzaljait fogdostam, és nem tudta kormányozni a gépet. Ezután a gépet kétoldalt fogtam meg, lassan megállapodott a gér>. Március 23. vagy 24. volt, nem tudom pontosan. Szépen sütött a nap, alattunk csillogott ezer tükör: tócsán olvadó jég. 54
