Dunatáj, 1980 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1980 / 2. szám - Halász Péter: Az egyházaskozári csángók utolsó kálváriája

A Rákóczi Tsz nem zárta rosszul az 1950-es évet. Nemcsak hogy nem lett mérleghiánya, de 27 Ft-ot ért náluk egy munkaegység, amelyre — többek között — búzát és kukoricát is osztottak, összesen 2,5 kg-ot. A tagok hangulata kedvező volt, s úgy érezték, hogy megtalálták a közös gazdaságban a számításukat.

AZ ERŐLTETETT KOLLEKTIVIZÁLÁS ÉS KÖVETKEZMÉNYEI

1951-ben — akárcsak az ország más vidékein — Egyházaskozáron is célul tűzték ki a termelőszövetkezetek nagyarányú fejlesztését, ami tulajdonképpen a közös gazdaságok bővítését jelentette. Elsősorban Komlóról jöttek agitálni a bányászok, és megérkeztek a környező falvak tanácsainak dolgozói is. Az erőteljes agitáció eredményeként a faluban viszonylag hamar lezajlott a szervezés: év végére talán tíz család kivételével mindenki tagja lett a két termelőszövetkezet valamelyikének. A belépési hajlandóság tekintetében az emberek származása szerint jelentős különbségek mutatkoztak. A Moldvából idekerült magyarok írták alá viszonylag a legkönnyebben a belépési nyilatkozatot, részben mert egy kicsit még idegennek érezték itt magukat, főként pedig mert primitív hagyományaik nyűgében különösen nehezen boldogultak a kapott földdel. Nehezebben álltak kötélnek az ittmaradt sváb családok, ámbár a pár évvel ezelőtti kitelepítések körülményeinek emléke miatt ők sem ellenkeztek túlságosan. A legkeményebben az a néhány család helyezkedett szembe az erőszakos kollektivizálással, amely Csallóközből került Kozárra. Ők ugyanis színvonalasan gazdálkodtak, s így jól boldogultak a földjükkel.

1951. november i-én kezdődött az újonnan belépő tagok gazdasági felszereléseinek és jószágainak értékelése, mégpedig nagy veszekedések közepette, ugyanis sokan eladták vagy elcserélték a portékájuk javát, s csak a hitványát adták be a közösbe. Feszült, ingerült és elkeseredett hangulat uralkodott mind a két kozári tsz-ben, és a rákövetkező év tavaszán igen sokan — főként a fiatalok •—otthagyták a falut, s elszegődtek a bányákba, vagy az Ütfenntartó Vállalathoz. A hirtelen felduzzasztott szövetkezetek az előző évinél lényegesen rosszabb eredménnyel zárták az esztendőt. A tagok kilátástalannak érezték a helyzetüket és értelmetlennek a közösben való munkát.

Laczkó István, aki akkor a Rákóczi Tsz tagja volt, így emlékszik vissza az 1952. évi aratásra: „Hatszemélyes csoportokat alakítottunk, két kaszás, két marokszedő, egy teregető és egy kötöző. Az aratás június 28-án kezdődött és ment júliusban, augusztusban, de még szeptemberre is jutott belőle, mert a vége felé már egyáltalán nem arattak a tagok. Kirendelték a járástól a funkcionáriusokat, jöttek a bányászok is, de az aratnivaló így sem fogyott, mert ezek az emberek talán még sohasem fogtak kaszát meg sarlót a kezükbe. Utoljára kénytelenek voltunk az aratnivalót részibe kiadni a tagoknak, hogy be tudjuk jelenteni az aratás végét. Mire a cséplést is befejeztük, bekerült a gabona a raktárba, és megállapítottuk az átlagtermést, hát holdanként nem lett több, mint 3,5 q. Volt egy tábla rozsunk — kb. 30 kh —, amit utoljára, szeptemberben arattunk le, részibe. 150 kg búzát kellett fizetnünk holdanként, a rozsot ugyanis nem számolhattuk el,

37