Dunatáj, 1980 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1980 / 2. szám - Szilágyi Miklós: Jegyzetek a paraszti emlékiratokból
hogy máshol az írók híresek lehetnek egy őszintén írt könyvvel, de én itt a faluba csak halálra ítélt leszek”) olyan erősen süt-izzik, hogy nem lehet kétségünk: Csalog nem csupán „szuverén módon”, de már-már önkényesen, az „én mondtam, de nem így gondoltam” kesergését-csalódását újra meg újra kiprovokálva bánt nyersanyagával. Csakhogy e levelek (az író munkamódszerét ismerve: csak elméletileg . . .) fiktív levelek is lehetnének! (Csalog ne tudna egy parasztasszony modorában leveleket írni, hiszen korábbi köteteinek tanúsága szerint a magnó-hitelességet is tudja imitálni?!) S mert fiktív levelek is lehetnek, semmit sem bizonyíthatnak. A bizonyíték: amiért ezeket a leveleket (akár fiktívek, akár valóságosak) közölnie kellett Csalognak. A levelek tudatosítják ugyanis az olvasóban azt a folklorisztikai meggondolások alapján evidenciaként is megfogalmazható „tételt”, miszerint: „parasztregény” — a népköltészet nagyepikai műfaja — természetesen nem létezik, soha sem létezhetett. De ha létezne, alighanem csak így szerveződhetne mű-egésszé. Mert Csalog Zsolt legnagyobb — és vitathatatlanul egyéni, előzmények nélküli — leleménye: ahogyan megteremt egy sohasem-volt műfajt, látványosan tagadván a „parasztregény” és a mind divatosabb „paraszti emlékirat” egy-gyökerűségét, rokonságát. Az emlékirat írója — nemcsak a paraszti emlékiraté! — akarva (ilyen mintákat ismert) és akaratlanul (feszengve veszi tudomásul a sablonokat) belekényszerül a lineáris szerkesztésbe: csak az egyéni életsors kronológiáját ismeri biztos fogódzónak, elbeszélést szervező erővonalnak. Még akkor is így van ez, ha a „vonaltól”, egy-egy epizód „előre” is, „hátra” is utaló mozzanatai vagy szereplői kedvéért minden emlékirat-író „elkalandozik”. De siet is vissza: nehogy elveszítse a történet fonalát! A paraszti közösség sohasem ismerte, nem igényelte az ilyen elbeszélést. A mese és a monda gyakran (majdnem mindig) lineáris szerkezetű ugyan, mert a mesemondó sztereotípiákból „építkezik”, de amikor az élettényeket, nem a mesemotívumokat formálja elbeszéléssé („igaz” történetté), ez a szerkesztési modell nem segítheti. Jószerével persze nincs is szüksége az egyénnek semmiféle „modellre”, mert a paraszti „nagyepikának” azt a változatát, melyre a közösségnek szüksége van, a spontán létrejövő „kommunikációs szituáció” automatikusan — a beszélgetés automatizmusa szerint! — hozza létre. Beszélgetés közben — a hogyan megértéséhez még a (régi vagy mai) paraszti közösséget sem szükséges feltételeznünk — a szabad asszociáció „hívja elő” az emlékezetből a látens „novellákat”, „anekdotákat”, egy-egy jellegzetes élethelyzetről szóló „tanulságos” információkat. Bárki ellenőrizheti beszélgetés közben: a „logikátlanul” sorjázó sztoriknak (és sztorivá sem formálható emlék-morzsalékoknak) soha sincsen egyirányú szerkezeti rendje. Vagy a témája, vagy a hangulata, vagy a tanulsága mégis valamelyes egységbe szervezi a rendetlenül előbukkanó epizódokat, mozaikdarabkákat. Félve írjuk le (hiszen a folklór-gyűjtések egyetlen ilyen, szabad asszociációkkal „megszerveződött” majdnem-népköltészeti „alkotást” sem rögzítettek), hogy a paraszti közösségben vagy a téma, vagy a hangulat, vagy a tanulság alkalmilag létrejövő egysége törvényszerűen szervezi érvényes (bár eléggé hevenyészett) 27
