Dunatáj, 1980 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1980 / 2. szám - Szilágyi Miklós: Jegyzetek a paraszti emlékiratokból

„nagyepikai művé” a beszélgetéseket. Az ilyen „mű-egész” természetesen igenigen törékeny: ahogy egy konkrét „kommunikációs szituáció” egy-az-egyben megismételhetetlen, a szabad asszociációs szerkesztés révén előállott „mű” is egyszeri. Mégis: így csiszolódnak-formálódnak „novellává”, „anekdotává” az egyszeri esetek; így állják ki a „nagyepikai műbe” szervezhetőség próbáját. Ezért van, hogy ezzel, s nem az életrajz kínálta lineáris szerkesztési móddal él minden jó elbeszélő. Aki egyszerűen nem tudja elviselni a „hallgatóságot”! Csak aktív közönségével (közösségével!) együtt — a mások közbevetette sztorik, az előrelendítő, asszociációkra késztető közbeszólások inspiráló hatására — válik jó elbeszélővé.

Muharos Bálintné nem a magnetofonnak: Csalognak mondta el az életét. Nem az élettörténetét, hanem mindent, amit az életről — magáéról és másokéról — tudott. Nyilván senki másnak nem mondta — nem mondhatta — el ugyanígy. Mert senki sem tudott ilyen türelmesen hallgatni és — „végszavazani” ? Egészen bizonyosan több volt a Csalog szerepe (jóllehet a meghallgatás időtartama eleve határok közé kényszerítette az élőszóban formálódó epikát, tehát a türelem, a ráérős nekifelejtkezés mindig segítette a „mű” létrejöttét). Ha hallgatott, ha közbeszólt, azért tette, mert ismerte az elbeszélés közben megszülető, sohasem volt műfaj törvényeit: tudta, hogy neki — és így — kell „előhívnia” az epizódláncolatként megjelenő „nagyepikát”. Vagyis nem úgy „végszavazott”, ahogy mindenki más, aki az emlékiratokon iskolázódott, természetesnek gondolná: nem az időrendhez akarta kicövekelni Muharosné emlékezetét. (Hogy mi alakult ki a műből beszélgetés közben, és mi a „vágóasztalon”, Csalog Zsolt titka marad. De nincs is jelentősége, hiszen a nyersanyag vágása-átrendezése közben felerősítette, s nem eltüntetni igyekezett a „művé” szerveződés eredetileg is megvolt tendenciáit.)

Hagyta, hogy a Tiszáról beszéljen: nagyszülői emlékekről és a jelenről, ha az árvizekről; szerelmi öngyilkosságról; a vízi hulla kereséséről; a fürdéssel kapcsolatos közösségi ítélet változásairól — mindarról, amit a „téma” felkeltette asszociációk ellenőrizhetetlen-fegyelmezhetetlen láncolata egy elbeszélésbe vont. Akkor sem „akadékoskodott”, ha a Tiszán túli határrészt megemlítve — mondjuk — Törőcsik Mari szülőhelyére asszociált. És megengedett olyan szerkesztési „logikátlanságokat”, melyeket utólag igen könnyen „javíthatott” volna: az „Idesanyám története’’ című fejezetben éppencsak bejelenti Muharosné a „témát”, azonnal a szerelemre — szenvedésre vált át. Elmond egy balladás hangulatú sors-tragédiát, majd — néhány sorban — tragikus életsorsok idéződnek fel emlékezetében. „Példázatok” a szerelem — szenvedés hangulatára?

Ahogy szerkezetében, az életsors legfőbb tanulságainak poentírozásában is vállalta Csalog egy konkrét személyiség befolyásolhatatlan asszociációinak „vonzástere” által teremtődő nagyepikai művet. Muharosné „nagy sztorija”: János fia disszidálása, Angliában bekövetkezett halála, s a saját utazása a halott fiú emléke nyomában. Könnyű lenne élményanyagában „atipikusnak”, szerkezetileg túlméretezettnek minősíteni ezt a több fejezetnyire duzzadt epizód-láncolatot. Azt is szóvá tehetnénk, hogy megváltozik az elbeszélés módja: alig-alig enged Muharosné az asszociációknak, görcsösen ragaszkodik a kronológiához. Vagyis már-már leválik — leválasztható — a „műegészről” a regénynek az a része, mely a legszabályszerűbb epika. Csalog azonban ismeri-tudja, hogyan gondolkodik-érez egy

28