Dunatáj, 1980 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1980 / 2. szám - Szilágyi Miklós: Jegyzetek a paraszti emlékiratokból
is hiteles visszaadásra. Hagyományos nyelvi jelekkel ugyanis rögzíthetetlen, ahogyan a jó elbeszélő a gesztusokkal (s a metakommunikáció megannyi egyéb „eszközével”) kiegészíti a nyelvi közlést, s egyszersmind korrigálni is tudja a szóhasználat, a nyelvtan, a stílus döccenőit. * * * Az élőszavas elbeszélés szépirodalommá „transzponálásának” módja és lehetősége természetesen a kor stíluseszményétől is meghatározott. Ha napjaink dokumentumirodalma a magnetofonos hangrögzítéssel van korrelációban, csakis azért, mert megváltozott a dokumentummal szemben támasztott igényünk: az élőbeszédre utaló nyelvi-stiláris esetlegességeknek is hitelesíteniük kell az életanyagot. Azt nyilván badarság lenne feltételezni, hogy az az író, aki magnóról lejegyzett „nyers” dokumentumanyagát szépirodalomként ajánlja, azért él technikai segédeszközzel, mert képtelen megteremteni az élőbeszéd illúzióját. Nyilván nem akarja: idegenkedik az illuzionista mutatványoktól... (Hiszen ilyenekkel nemcsak élt, de vissza is élt az irodalom!) A stilizálásról (retusálásról?) természetesen az az író sem mond le, aki — látszólag! — nyers magnetofonos anyaggyűjtését ajánlja szépirodalomként. Csak a stilizálás mértéke különböző! Induljunk ki olyan példából, mely a legalkalmasabbnak látszik az elmondottak illusztrálására is, a „paraszti emlékirat” műfaji jellemzőinek felvázolására is. Csalog Zsolt magnetofonra vette egy parasztasszony elbeszéléseit. Mert néprajzosként, szociológusként „gyűjtött”, nyilván nem monológra biztatta „adatközlőjét”, hanem a spontán vallomásra legkedvezőbb szituáció megteremtésére törekedett: inspirálta-irányította a beszélgetést. Ebből a magnós-nyersanyagból formált azután könyvnyi terjedelmű regényt (Parasztregény. Szépirodalmi, 1978.). Természetesen íróként jegyzi Csalog a könyvet, s vitathatatlanul jogosan. Jóllehet az elbeszélő (aki csak a könyvben Muharos Bálintné, egy „térképen nem található” Tisza menti falu lakója.. .) a néprajzosok körében jól ismert „önkéntes néprajzi gyűjtő”: több díjnyertes pályázatot írt. Tehát: „írástudó” parasztasszony. Mégis tudatosan — és öntudatosan — vállalta, igényelte a Csalog teremtette szituációt, mert tudta, hogy csak beszélgetés közben képes megfogalmazni élete tanulságait. A végül is „nagyepikai művé” duzzadt sokszori beszélgetés egy-egy töredékét, a mindenkori beszédhelyzethez illeszkedő részletét korábban (a falusi környezetben) nap-nap után, a néprajzi gyűjtő inspirálása nélkül is, nyilván ugyanígy fogalmazta meg. Tehát tapasztalatból tudta, hogy az ugyanígy lendülete, s ezzel együtt hitelessége vész el, ha írásra kényszeríti magát. Mondottuk: Csalog Zsolt írója (nem pedig „lejegyzője”, „sajtó alá rendezője”) a Parasztregénynek. Magabiztos kijelentésünknek korántsem csak annyi a fedezete, amennyit az „ Utószó” a keletkezési körülményekről elárul. A munkatársi szerepet vállaló parasztasszony leveleiből előbb a hitetlenkedés (vajon lehet-e „könyvet csinálni” a beszélgetések alapján?), majd a félelem-óvatosság (mit szólnak a falubeliek, ha mindent kitereget?), végül a kétségbeesés (,,Elhiszem, 26