Dunatáj, 1979 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1979 / 2. szám - Szilágyi Miklós: Múlt és jövő a szekszárdi múzeumban
festmény és fénykép között is, szebb lehet ugyan a festmény, de ott a festőnek egyéni felfogása is érvényesül, a fénykép ellenben szerény hatásában absolut hiteles documentum." Eddig jutván a nagy előd érdemeinek méltatásában, válaszolnom kell a jogos kérdésre: mi köze az elmondottaknak a jelen és a jövő múzeumi szervezetéhez? Mert — az eddig hangoztatott elismerésekhez ezt is hozzá kell fűznöm — a Wosinsky megvalósította múzeum-koncepció mégiscsak jellegzetesen XIX. századi. Abból a pozitivista alapgondolatból eredeztethető, mely szerint a jelenségek mennyiségi összegzése elvezet a megismerhető végső határához: a lényeghez. Vagyis: ha a múzeumban a megye múltjának és jelenének elérhető, termekbe berakható teljességű dokumentációját összegyűjtjük-bemutatjuk, teljesség igényű képet adunk a megyéről. Csak teljesség igényűt, mert maga a teljesség nem megismerhető, hiszen a részletek mindegyikét csak törekszünk megismerni... Akkor is múlt századi az ilyen alapgondolatú múzeum, ha sietve hozzáteszem: ami végül is ebben az épületben létrejött, kora színvonalát évtizedekkel megelőző tanító múzeum lett. A raktárszerű kiállítás tipológiai rendben bemutatott tárgyait didaktikus szándékú illusztrációk segítettek értelmezni; rendszeressé tették a múzeumban a diavetítéses ismeretterjesztő előadásokat, amihez Párizsból, Münchenből vásároltak és kölcsönöztek diapozitív sorozatokat — a múzeumi közművelődés időtálló helyi kezdeményezéseinek csak néhány példáját említve. Az ilyen (napjaink törekvéseivel rokon) muzeológiai ötletek ellenére: funkcionális igényeink jó régen összeegyeztethetetlenek ezzel a múlt században eszményinek tekintett múzeum-palotával. Amely egyébként már a megnyitás másnapján fejleszthetetlennek, tehát a folyamatos gyűjtőmunka szempontjából perspektívátlannak bizonyult! Hiszen a kezdet kezdetén „telehordták” a kiállításra szánt termeket, s mert külön raktárakat nem építettek, csak egyféleképpen „fejleszthettek”: a gondosan kialakított tipológiai rendbe — az elkészült kiállításba— illesztették be az újabb és újabb szerzeményeket. Az ilyen módszerű fejlesztés pedig — ha továbbra is a kezdeti lendülettel folytatódik — hamarosan áttekinthetetlenül zsúfolttá teszi a kiállítást, és akaratlanul azt az illúziót erősíti, hogy veszteség nélkül lefékezhető a fejlesztés üteme... Korántsem állítom természetesen, hogy tudatos „lefékezés” eredménye volt, hogy a megnyitás után, s különösen Wosinsky halála után (az egyébként kiváló képességű Kovách Aladár tisztes erőfeszítései ellenére) a szinten tartás, s nem a még lendületesebb fejlesztés volt a jellemző. Nyilván döntőbb jelentőségű a lelassult fejlődésben itt is, ahogy a magyar múzeumokban általában, a pénz hiánya. A nagyigényű kezdet és az utána következő fél évszázad mérsékelt ütemű fejlődése a szubjektív szándékoktól függetlenül mégiscsak azt eredményezte, hogy napjainkra maradéktalanul megvalósult a „kis megye, kis város, kis múzeum” logikai alapképlete. A múzeumalapításnak a körülményekkel vitatkozó nagyvonalúsága és a napjainkig ívelő fejlődésnek a kezdeti „logikátlanságot” korrigáló üteme olyan realitás, melyen fölösleges restelkedni — ezzel kezdtem. Abban, hogy Tolna megye múzeuma végül is körülményeihez méretezett lett, jövőbe mutató elemek 9
