Dunatáj, 1979 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1979 / 2. szám - Szilágyi Miklós: Múlt és jövő a szekszárdi múzeumban
is akadnak, s ezekre a kényszer-létrehozta adottságokra jelent és jövőt lehet és kell alapoznunk. Hadd vegyem tehát sorra, hogy mik is az előnyei a múzeum és múzeumi szervezet kicsinységének. Említettem, hogy a szekszárdi múzeum mellett nem alakultak ki Tolna megyében életképes tájmúzeumok, helytörténeti múzeumok. Akadtak ugyan itt is a felszabadulás után, a falumúzeum-alapítási mozgalmak áramában ígéretes kezdeményezések, közöttük például az ozoraiaké. Ez a kis múzeum a „járási múzeum évkönyve” címet viselő két füzet megjelentetésére is vállalkozott, s a nem nagy darabszámú gyűjteményében néhány, mindenki más — nem falubeli — számára megszerezhetetlen, tehát a végzetes elkallódástól megmentett tárgy, dokumentum is akad. Az 50-es évek lendületes kezdete azonban annyira személyhez kötött volt itt is — ahogy a falumúzeumok esetében szinte mindenütt! —, hogy egyetlen személy távozása után az egyébként is a körülmények szorításában (a várhelyreállítás folyamatos elodázódásának fenyegetettségében) létező gyűjtemény nem lehetett, és most már végképp nem lehet, a megyei szervezet komoly tényezője, a megyeszékhelyi múzeum valamiféle „ellenpontja”. Messzire vezetne, ha választ keresnék rá: miért hatástalanított a megyében minden más kezdeményezést a már eredetileg megyei hatáskörűnek elgondolt múzeum. Az okok között az igazi városok hiányát is számon kell tartanunk, és alighanem a kelleténél, az illendőnél gyakrabban emlegetném ebben az összefüggésben is a szubjektív okokat. De: most már nincs miért sajnálkoznunk azon, hogy ilyenné alakult Tolna megye múzeumi szervezete! A magyar múzeumügy nehezen korrigálható gyengesége a szétaprózottság. A városi, táj-, helytörténeti besorolású kismúzeumok egy-két szakembere (tanúsíthatom, mert magam is voltam ilyen státusban) olyan fokú polihisztorkodásra kényszerül, hogy — ha csak nem rendelkezik átlagon felüli képességekkel-adottságokkal — felőrlődik a körülményekkel és a kényszer-dilettantizmussal való hadakozásban. Átlagon felüli adottságokra és a dilettantizmussal való viaskodásra-megbékélésre azonban nem lehet, nem szabad rábízni a muzeológia jövőjét. Az látszik tehát általában is célravezetőnek, ami itt, Tolnában adottság: a megyei múzeum legyen a műhely (nemcsak a tudományos kutatás, de a közművelődési aprómunka módszertani megalapozása értelmében is), és minden más ún. „múzeumi egység” a közművelődésre orientálódjék, fgy szerveződött meg a közelmúltban helyreállított simontornyai és dunaföldvári várban a kiállítóhely. Mindkét intézményünk több — természetesen — a turizmusnak és a serdületlen ifjúságnak felkínált látványosságnál, amivel azonban több, azáltal a közművelődési intézményrendszerbe integrálódik mindaz, amit a múzeum (mint közművelődési intézmény) fel tud kínálni. A tervezett újabb egységek (pl. Bonyhádon, Dombóváron, vagy a vár helyreállítása után Ozorán) szintén ennek az alapelvnek, a megyei múzeum műhelyjellegének mind erőteljesebb hangsúlyozásával szervezhetők meg. E tervek részletezése azonban most nem feladatom. Ez a millenniumi múzeumépület csak abban az esetben lehet „kedvező adottság”, ha nem akarjuk a megváltozott (és folyton változó!) funkcionális igényeink szerint újra és újra átalakítani, toldani-foldani. Mert — valljuk be — 10
