Dunatáj, 1979 (2. évfolyam, 1-3. szám)

1979 / 2. szám - Szilágyi Miklós: Múlt és jövő a szekszárdi múzeumban

Persze nem előzmények nélkül, s minden hazai és nyugat-európai kortárstörekvésre figyelve vázolta fel ezt a menet közben is szükségszerűen sokat módosuló elképzelést. Jeles segítőtársai — a néprajzos és helytörténész Kovách Aladár, a népművészetért rajongó iparművész Ács Lipót, a természettudós Bartal Kornél — rátermettsége, ügyszeretete révén is sok új vonással gazdagodott a komplex múzeum eszméje. A majdnem-eklektikusan összeszedegetett múzeumi gondolatok, az egymással olykor nehezen egyeztethető törekvések egységesítése azonban egyedül Wosinsky leleménye. Olyan színvonalon, hogy jószerével csak az 1960-as években haladta meg múzeumi szemléletünk.

Ennek a sommásan általánosító elismerésnek a részletes bizonyítására most nincsen mód, mégis érdemes talán idézni a Tolna megyei múzeum alapító okiratának a célt meghatározó részét. Eszerint a megyei múzeum célja:

,,a) A múlt főleg helyi jelentőségű régészeti, geológiai, történelmi, művészeti, irodalmi és műipari emlékeinek és maradványainak;

b) a jelenkor történelmi emlékeinek, természetrajzi, táj- és népismereti adatainak, az ipar és művészet remekeinek összegyűjtése, rendezése, s tanulmányozása végett való kiállítása; e végből

a) alkalmas módon felügyeletet gyakorol a vármegyei véletlen leletek fölött;

b) az anyagi körülményekhez képest vásárlások által megmenti a müseumra nézve érdekes tárgyakat a megsemmisítés vagy elkallódás veszélyétől;

c) ha szükségét látja a vármegye területén fontosabb régészeti leletek helyén szakszerű ásatásokat rendeztet;

d) elfogad a tulajdonjog fenntartása mellett is megőrzés és kiállítás végett régészeti és művészeti műkincseket, műipari remekeket, s a vármegyei természetrajzi és néprajzi viszonyokat jellemző tárgyakat;

e) a museum gyűjteményét nyitva tartja nemcsak a közművelődés iránt érdeklődő közönség, de a helyi és közelvidéki tanodák előtt is.”

Ebből a rövid részletből is kitetszik (méginkább a gyűjtőmunka eredményeiről beszámoló hivatalos jelentések és a múzeumi irattár levelezésanyaga bizonyítják), hogy az ősrégész Wosinsky távolról sem vádolható szakmai elfogultsággal: a tájtörténeti komplex kutatások értékmegőrző és közművelő múzeummá integrálását tekintette ekkortájt feladatának. Az alapító okirat és a múzeumegyesületi alapszabály 1897-ben fogalmazódott, amikor a mai épületnek még a tervezése sem kezdődött. Ettől kezdve mintha fontosabbnak gondolná Wosinsky a néprajzi, történeti, iparművészeti, természettudományi anyag összegyűjtését — a múzeumi komplexitás biztosítását —, mint a maga régészeti kutatásainak folytatását, a régészeti gyűjtemény további gyarapítását. Igyekezett például az egész megyében társadalmi üggyé tenni (igaz, nem teljes sikerrel, mégis nagy energiákat pazarolva a levelezésre, személyes szervezésre), hogy a megye falvainak jellegzetes népviseletébe az egyes községek elöljárósága költségén a helybenlakók öltöztessék be a rendelkezésükre bocsátott bábukat. A múlt század utolsó éveiben fonográfos népdalgyűjtésre is vállalkozott, és beszámolván a gyűjtés első eredményeiről a másik, szintén modernnek számító gyűjtési segédeszközről, a fényképezőgépről is kifejtette véleményét: „Nagy különbség van a