Dunatáj, 1979 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1979 / 2. szám - Szilágyi Miklós: Múlt és jövő a szekszárdi múzeumban
juk: elsősorban azt a személyt kell keresnünk, aki az egységesen ható koráramlatok „kihívására” válaszolt! Szekszárdra konkretizálva a „szubjektív oldalt”: Wosinsky Mór tudományos felkészültségének, közművelődési elkötelezettségének, és — nem utolsó sorban! — társadalmi kapcsolatait, személyes presztízsét is kihasználó „erőszakosságának”, „rámenősségének” részletes ismerete elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy a jelenlegi múzeumi szervezet struktúráját is meghatározó gyűjteményszervező koncepciót, és e koncepció „objektiválódásaként” felfogható múzeumépületet ismerni és érteni akarjuk. Amikor a millenniumi hangulatra, egyéb kulturális kezdeményezéseknek is kedvező társadalmi légkörre apellálva ismét felélesztette Wosinsky (korábbi, de eléggé visszhangtalan és teljesen eredménytelen megyei kezdeményezések után) előbb egy múzeumi gyűjtemény, majd önálló épület és tudományos-múzeumi egyesület létrehozásának gondolatát, nem találkozott fogékonyabban reagáló hivatalokkal, gálánsabb mecénásokkal, mint amilyenek a korabeli Magyarországon jellemzőek voltak. Talán az ügyet személyes szimpátiák miatt támogató néhány jelentős egyéniség (a hungarica-gyűjtő Apponyi Sándor gróf, lengyeli földbirtokos, vagy az országos kulturális igazgatásban szerepet vállaló parlamenti képviselő, történész Kämmerer Ernő) presztízse színezte kedvezőbbé a „társadalmi közeget”. Annyira azonban semmiképpen sem, hogy a más megyeszékhelyi múzeumokéhoz hasonlítva még ma is imponálóan nagy és reprezentatív külsejű palotát lelkes támogatás, egyöntetű lelkesedés közepette építtette volna fel Wosinsky (akit kortársai nem éppen lelkesen „az erőszakos pap” epiteton ornansszal emlegettek). Valljuk be: a rendkívül kedvező társadalmi és ideológiai légkörben is az lett volna a „logikus”, ha a „kis megye, kis város, kis múzeum” alapképlet szerényen és szolidan érvényesül... Példa nélkül állónak, a magyar művelődéstörténet egyik csodájának tekinthetjük tehát (ironikus túlzás nélkül!), ahogyan az akadémikusságra várományos (1902-ben levelező taggá választott) tudós régész „összeügyeskedte” az építés költségeit; ahogyan (kieszközölvén az új alapítású gimnázium még használatlan termeinek átmenetileg múzeumi célra való felhasználását) kényszerpályára vitte, s ezzel jelentősen meggyorsította az építkezést; és ahogyan egy pallérral (magára vállalván a „művezetést” is) felépítette az akkortájt egyik legnagyobb alapterületű, eredetileg is csak múzeumnak és nem a másutt szokásos „kultúrpalotának” elgondolt épületet — a vásártéren, reménytelenül városszéli helyen, csak a városfejlődésben bízva. Maga az épület természetesen — ha most, teljes joggal, jelképként emlegetem is —, csak forma: Wosinsky múzeum-koncepciójának kerete. Jó okunk van rá, hogy elsősorban ezt a koncepciót méltassuk elismeréssel! Nem csupán azért, mert e nagyvonalú s mégis gyakorlatias részletességű koncepció nélkül értelmetlen magamutogatás lett volna a múzeumnak nevezett hatalmas palota, és bármilyen „rámenősség” is elégtelen lett volna a megvalósításhoz. Sokkal inkább azért, mert Wosinsky — a sokkal később is csak elérendő célként fogalmazott — komplex megyei múzeum eszméjét a magyar vidék ma is egyedül lehetséges múzeumtípusaként gondolta el és valósította meg. 7
