Dunatáj, 1979 (2. évfolyam, 1-3. szám)

1979 / 1. szám - Romsics Ignác: Nemzeti és társadalmi kérdés az 1918—1919-es forradalmakban

dalmak két jellegadó osztálya, a burzsoázia és a proletariátus, valamint a közbülső helyet elfoglaló ipari, kereskedelmi, pénzintézeti tisztviselők és szabad foglalkozású értelmiségiek rétege természetesen Magyarországon is kialakult. Népességen belüli arányuk azonban még mindig alacsony volt (1910-ben az összlakosságnak csak mintegy 25 százalékát tették ki), s ami még döntőbb: nem voltak képesek a polgári forradalom alapvetően nemesi irányítottsága miatt sok vonatkozásban tovább élő tradicionális rendi társadalmi viszonylatokat átalakítani, s a maguk képére formálni. Sajátos, a termelési viszonyokon alapuló osztályszerkezetet részben keresztező, ún. kettős társadalmi struktúra alakult ki, egymástól elkülönült uralkodó, közép- és alsó rétegekkel. Ezen társadalmi struktúra másik fele a földbirtokos arisztokráciából és a nemesi nagy- és középbirtokosságból, a közbülső helyet elfoglaló deklasszálódott volt birtokos nemességből, a dzsentriből, valamint — legalul — az össznépesség kétharmadát kitevő, s polgárosodni egészében képtelen birtokos és földnélküli parasztságból tevődött össze. A XX. század eleji magyar társadalom új, polgári és ún. történelmi, rendi része közötti különbségeket fokozta, s összeolvadásukat nehezítette, hogy míg előbbiek jelentős része zsidó, német és egyéb nemzetiségi, utóbbiak, s kiváltképp az országos és vármegyei politikai vezető réteg döntő többsége magyar dzsentri származású volt.

A XIX. század második felének tőkés gazdasági fejlődése a monarchia (és Magyarország) népeinek integrációs és dezintegrációs törekvéseit egyaránt felerősítette. Egyrészről megindult a korábban elszigetelt regionális piacok egyesülése, s ennek következtében a rendkívül eltérő helyzetű és fejlettségű tartományok öszszekapcsolódása, másrészről — de ugyanezen folyamat eredményeként —• a polgárosodó kis nemzetek burzsoáziája egyre hevesebben követelte nemzeti jogainak a részleges nyelvi-kulturális autonómián túli biztosítását. A magyar vezetők egy része az országot Ausztriához fűző kapcsolatok lazítására törekedett. A nemzeti és nemzetiségi kérdéshez a társadalmi viszonyok és a politikai élet demokratizálásának problematikája társult. A politikai szabadságjogok 1848-ban, illetve 1867-ben biztosított szintjével elsősorban a polgári értelmiség és az ipari munkásság volt elégedetlen. Vagyoni és műveltségi kritériumok alapján az ország összlakosságának a XX. század elején is csak 6—7 százaléka szavazhatott, ezért mindenekelőtt az általános és titkos választójog bevezetéséért küzdöttek. A parasztság szószólói és egyelőre szervezés állapotában lévő pártjai elsősorban földreformot követeltek. (A mintegy 800 főnyi magyar arisztokrácia az összes föld 15, az agrárnépesség 0,16 százalékát kitevő 500 holdon felüli — jórészt nemesi — földbirtokosság az összes föld 32 százalékát birtokolta! A földtulajdonnal rendelkező agrárnépesség több mint 50 százalékát kitevő 5 holdon aluli szegényparasztság kezén viszont csak az összes föld 5,8 százaléka volt.)

E folyamatokat — mint valami katalizátor — az első világháború gyorsította fel. A lövészárkokban töltött hónapok és a hátországi életszínvonal-zuhanás a magyar és a nemzetiségi lakosságot egyaránt forradalmasították. A délvidéki szerbek lényegében a háború kitörése óta Szerbia felé gravitáltak, a horvát, valamint asz erdélyi román és a felvidéki szlovák politikusok 1917-től, illetve 1918-tól kezdték elszakadási szándékukat hangoztatni.

A háború előrehaladtával egyre súlyosbodó társadalmi és politikai válság kihívására a magyar szellemi és politikai élet — egyszerűsítve és alapvetően —

8