Dunatáj, 1979 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1979 / 1. szám - Kaposvár és Sopron fényjelei (Csányi László)
hetőséget és ígéretet hordoz, még akkor is, ha gyakran felismerhető az áthallás, de a kaposvári Takáts Gyula és a mindenütt jelenlevő Fodor András túl szuggesztív egyéniség ahhoz, hogy pályakezdő költők, szinte kötelezően, ne kerüljenek vonzásuk körébe. Jó iskola, a termékenyítő hatásoktól pedig nem kell félni. A leghatározottabb hang valószínűleg Kelemen Lajosé, költészetében látomássá lesz a világ, s ilyen szép sorokkal lep meg: A hold rácsozott, messzi folt, s a hegyek fehér láváján túl csak a varjúszárnyak fekete kaszája jár. Két tanulmánnyal is szerepel: Ágh István és Kalász Márton verseit elemzi, s ha ezekből az írásokból hiányzik is a lírai hevület, aminek gyakran a mondatszerkesztés nehézkessége emel gátat, de megértése, érzékenysége sok mindenért kárpótol. (Nem tudom, illik-e szóvá tenni, de sok a sajtóhiba, helyenként megbotránkoztatóan. Mint egyik versében: hosszú csákjáikkal bontják a fák a levegőt, — helyesen csáklyáikkal. ..) Németh Ferenc groteszk képzelete kedves meglepetésekkel szolgál, csak az a kérdés, nem fordul-e egyszer visszájára az ötlet, mely gyakorta már a súlytalanság állapotába kerül, s hiába várjuk, hogy egyszer földet érjen. Rajtuk kívül Vallató Gézát emelte ki több verssel a szerkesztői ítélet, s tehetségét ilyen szép sorok ígérik: Hideg nappalok jönnek gyémánt éjszakák koppan a léptük koppan a tegnapi sár akár a dió az ősz parázsló szekerén Verseinek rajza éles, határozott, viszont nemcsak nála, szinte a kötet valamennyi költőjénél feltűnik a formai puritánságnak egy olyan foka, ami már inkább igénytelenség. Forma dat esse rei, s úgy gondolom, a formai szabadságban is rejlik jó adag sematizmus. Nincs terünk arra, hogy minden költőt felsoroljunk; a jó átlagot senki nem húzza le. Csak két sort idézek még, Acsádi Rozália nemzedéke életérzését fejezi ki benne, nagyon hatásosan és jellemzően: Meggyülölnek, mert szeretnének. Jogom van választani. Somogy irodalmi életét két jelentős költő, Takáts Gyula és Fodor András határozza meg, s ezt a Vaspróba pályakezdői is bizonyítják: a költők magabiztosabban indulnak a jövőbe, mint a prózaírók. Kevés az olyan írás, ami atmoszférát tud teremteni, de van olyan is, amelyik az alkalmi újságriportot súrolja. Ebben a környezetben Sipos Ferenc Látleletét és Leskó László két írását érzem legmeggyőzőbbnek. A rajzokban elég sok az utánérzés, ami fiatalokról lévén szó, nem is baj. A legeredetibb egyéniség talán Toldi Miklós s szépen szerkesztett Vágó István metszete. A fotósok szívesen maradnak a bevált megoldások mellett, jól megtanulták a mesterséget, ami minden műfajban fontos. Gyertyás László képei tetszettek legjobban. A Vaspróba ’77 a fiatal somogyi alkotók második bemutatkozása. Eredményei meggyőzőek, de ennél- is fontosabbnak tartom a tehetségfeltáró munkát, amit a szerkesztők végeztek, s amiről Szíjártó István utószavában azt írja: „Száznál több szerző közel ezer munkáját ismertük meg az elmúlt hónapokban.” Ez pedig arra bi-79
