Dunatáj, 1979 (2. évfolyam, 1-3. szám)

1979 / 1. szám - A szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum évkönyve VI—VIII. 1975-1976. (Novák László)

kiállításokban, s nem utolsó sorban a múzeumi ismeretterjesztő munkában.

A nyitó tanulmányt öt régészeti közlemény követi. Torma István „Rézkori telep Pariban” című dolgozatában az 1961—1969. közötti ásatások anyagát publikálja. Terjedelmes mellékletben mutatja be a leletanyagot, közreadta leírásukat, s összegezésképpen analógiákat hoz Szlovákiából. Mészáros Gyula egy nagyobb és egy kisebb leíró munkával jelentkezik. A „Késő bronzkori kincslelet Regöly—Kesziállás dűlőből” című közleménye az 1967-es leletmentés anyagát ismerteti (különböző szerszámok mellett értékes bronz, borostyán és arany tárgyakat), amely a Béri Balogh Múzeum régészeti gyűjteményében található meg. A másik, a ,,Szkíta kori sírlelet Bonyhádról” című kisebb közleménye, egy 1960-ban napvilágra került sír anyagát mutatja be. Rosner- Gyula „A szekszárd—bogyiszlói úti avar temető ló- és lovastemetkezései” című dolgozatában az 1975— ös leletmentés anyagának egy részét publikálja, kiemelve a címben is jelzett temetkezést. A VII. század elejéről származó 787 sír anyagának vizsgálata értékes adatokat szolgáltat az avar—magyar problematika tisztázásához, illetve a „kettős honfoglalás” kérdéséhez. A sírokban előforduló lótetem, illetve a nyúzott bőr (akárcsak a szarvasmarháé és kecskéé) azonosságot mutat egyes szibériai török népek halottkultuszával. A szekszárdi avarkori lelet érdekessége, és tudománytörténeti értéke az is, hogy a sírból előkerült különböző ruhafélék és díszítések (pl. kaftán, veretek) azonosságot mutatnak az algyői honfoglaláskori anyaggal. Az évkönyv utolsó régészeti dolgozatát Kozák Károly írta. „A szekszárdi bencés apátság

feltárása IV.” cím is jelzi, hogy a szerző folyamatosan publikálta régészeti ásatásának eredményeit. Az utolsó fejezet az 1970/71-es feltárást rögzíti, amely során többek között felszínre került a XIII. század első felében épített gótikus torony alapja.

A néprajzi tanulmányok sora Szilágyi Miklós „A szárított hal” című dolgozatával kezdődik, amely a szerző évtizedes kutatásait összegző munkájának egyik fejezete. Szilágyi Miklós történeti-néprajzi módszerekkel vizsgálta a halkonzerválás e módját. Felülvizsgálva Herman Ottó múlt század végi romantikus leírását, levéltári források alapján néprajzilag konkretizálja magát a mesterséget, történeti adatokkal igazolja a szárított hal jelentőségét a XVT—XVIII. században, a halszárítást elhelyezi a kor gazdasági rendszerében. Kiemeli, hogy a halászat, a halfeldolgozás nem öncélú, illetve kiegészítő jellegű munka volt a XIX. században, hanem tervszerű termelés, amelyet a „fisérek” tartottak kézben. Ezek a tőkés vállalkozók bérelték a halászati jogot, s megszervezték és irányították a piacra történő termelést. A szerző kiemeli és hangsúlyozza a halszárítás „iparszerű” tőkés árutermelő jellegét. Rámutat arra, hogy a halkonzerválás e módja a Tisza középső és alsó folyása vidékén volt kiemelkedő, de a Duna mellékén (Sárköz vidéke, Apatin, béllyei uradalom) is számottevő volt. Hanyatlását a XIX. század végi árvízmentesítés, illetve a folyamszabályozások idézték elő, s ennek következtében a halászvándorlás során jelentek meg a halszárítás eszközei és módszerei a Balaton vidékén is.

Gémes Balázs leíró közleményében a magyar néprajzi szakirodalom alig ismert területeivel foglalkozik. Mint

73