Dunatáj, 1979 (2. évfolyam, 1-3. szám)

1979 / 1. szám - Gaál Attila: Adalékok a fonográfos népdalgyűjtés történetéhez

csakúgy, mint Vikár első fonográfja — akkumulátorral működött, és a feltöltés vagy csere lehetőségét a hosszú úton nem látták biztosítottnak. Ezért csupán a fényképezés maradt Wosinskyra. Az úti előkészületekről írott feljegyzésekben nem említi ugyan, de nagyon valószínű, hogy az eredeti tervekben szereplő készüléket zenei anyag rögzítésére szánták. Vikár Béla ugyanebben az évben kezdte meg első fonográfos gyűjtését.

Négy év múlva, a szekszárdi múzeum egyes osztályainak szervezése során került elő ismét a fonográf gondolata. (Ekkor még mindig Vikár párizsi bemutatkozása és a fonográf végleges elismertetése előtt vagyunk!) Wosinsky számba vett minden olyan lehetőséget és eszközt, amivel múzeumát korszerűbbé, európaibbá tehette. A kiállítások akkor igen modernnek számító elrendezése, a múzeumban működtetett nyilvános közkönyvtár, a diavetítőn vetített képekkel szemléltetett előadások mind megannyi olyan korszerű megoldás, melyek sorába igen jól beleillett a fonográf alkalmazása is. Általában elmondhatjuk Wosinskyról, hogy mindent, amibe belekezdett, a lehető legtökéletesebbre akart megalkotni. A későbbiekben illették őt olyan vádakkal, hogy csak az a múzeum régészeti gyűjteményére fordított gondot. Ma már tudjuk, hogy ez nem igaz. Egyformán menteni akarta a múlt pusztuló emlékeit, függetlenül attól, hogy mely szaktudomány körébe tartoztak azok.

Amikor hivatalosan is megalakult és valóban képessé vált a múzeum támogatására a Tolnavármegyei Múzeumegyesület, első komoly bevásárlásként Wosinsky egy fonográfot kért, hogy azzal a néprajzi osztály gyarapítására gyűjtéseket végezhessen. A munkát előkészítendő, felhívást küldött szét a falvakba, a falusi tanítókhoz: írják össze szöveg szerint a még fellelhető népdalokat, hogy az arra megfelelőket majd fonográfra is felvehessék.

Szólnunk kell itt arról, hogy a körleveles, más esetekben kérdőíves módszer — mely a múlt században igen elterjedt volt a kutatók körében — jóval kezdetlegesebb a Vikárnál is tapasztalt gyűjtési módnál. A felhívások, kérdőívek sorsa mindig attól függött, hogy mennyire lelkiismeretes, s a kérdés iránt mennyire lelkesedő jegyzők, tanítók, bírók vagy papok kezébe kerültek. A minden helyszín személyes felkeresését — amit régészeti gyűjtőútjain egyébként Wosinsky is alkalmazott — nem helyettesíthette még a legjobban megfogalmazott körlevél sem. Az eredmény esetünkben is ezt igazolta. Csupán a Sárközből érkezett be érdemleges gyűjtés. Ezek közül is elsősorban Bocskár István tanító munkája emelkedett ki, aki egymaga 259 népdal, játék és ballada szövegét gyűjtötte össze. Ennek megfelelően a hangrögzítéses gyűjtést is elsősorban a Sárközben — Decsen, öcsényben, Alsónyéken, Bátán, Ózsákon és az ugyancsak közeli Bogyiszlón — szervezték meg.

A furcsa gépezetet ezekben a falvakban is ugyanolyan bizalmatlanul fogadták, mint Vikár erdélyi vagy somogyi énekesei: „Midőn Öcsényben a községházán zsúfolt teremben reprodukáltam egy őcsényi énekes hangját, az egész tanács álla leesett, s szótlanul néztek bámulva egymás szemébe. Bátán tisztán kivehettem hallgatóim sugdosásából az »ördög masina« szavait. Egyik ózsáki énekesemet, hallva saját hangját, olyan remegés fogta el, hogy jó sokára sikerült csak félelmét csillapítanom.” Mindezt látva derűsen jegyzi meg, mégis szerencse, hogy nem vitték a gépet az ázsiai útra, mert isten tudja mi érte volna őket Boccharában

6