Dunatáj, 1979 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1979 / 1. szám - Sz. Bányai Irén: Egy fénykép a fehérterrorról
Farkas Jóskát azért végezték ki, mert a tanácsházzal szembe ott vót a posta, és állítólag jött egy távirat, hogy nem szabad senkit kivégezni, ő pedig nem adta ki — állítólag — a táviratot. Utána, amikor már megtörtént az agyonlövetés, akkor adta ki a táviratot.” „Dumálták, hogy az öreg piros szegfűt tűzött ki a bogyiszlói orvosnak. A kivégzésüket ezzel magyarázták.” „A fiatalt az anyja helyett végezték ki, mert — azt dumálták — az anyja vót a ludas, meg azt, hogy az anyja állapotos vót a Vilivel. Ez pedig nem vót igaz, inert akkor már a Vili hároméves vót. A Farkas Józsefről csak annyit mondtak abban az időben, hogy a telefonnál vót, és jött az üzenet, hogy ezeket a bogyiszlaiakat nem szabad agyonlőni... vagy nem kellene agyonlőni... És a Farkas későn adta ki a parancsot.” „Nem szabad lett vóna őket kivégezni, dehát ez másra ment... Akiket szerettek vóna kivégezni, azokat nem kapták el, mint az öreg Appelshoffert meg a Kvanduk Radót. így aztán, ha a főnököket nem kapták el, jó vót a következő. Ha ezek sem lettek vóna itthon, akkor is öltek vóna, még Horváthéknál is kisebbeket.” „Mindenki egyformán sajnálta őket. Egy gazdag parasztember, Kovács nevezetű, azt hiszem, nagy rumlit csinált. Hogy micsoda dolog ez, itt akasztanak! Ki engedte meg ezeknek ezt a disznóságot? Nem hagyta ott másnap reggelig, hanem levetette és elvitette őket. De ezek akkor már elmentek, a Balatonnak talán ...” „Én vöröskatona vótam. Mire hazaértünk, itt is váltás vót. Amikor bejöttek a fehérek, én már a halászoknál vótam, mert halász szakmám van. Akkor Dombodban halásztam . . . Nappal dógoztunk, halásztunk, este meg — ott fent vót Dombodba a határőrség — eloltottuk a petróleumlámpát, és alig hogy lefeküdtünk, akkor már hozták a vöröskatonákat. Betömött szájjal, összekötve. Be a csónakba, bevitték egy darabon, és beborították őket a vízbe. Ahogyan másnap megén mentünk halászni, ladikkal egészen Gerjenig mentünk, hát a zátonyon kettő-három, meg a kőhányáson megakadva, aztán meg három-négy jön úszva ... Förtelmes vót!” A megkérdezettek — mások is, nemcsak azok, akiknek idéztem a szavait — a maguk tapasztalataival igyekeztek hitelesíteni a helyi közvélemény osztatlan részvétét. Nem politikai érveket hangoztatnak; nem azt hangsúlyozzák, hogy a fehérterror természetesen bűnnek tekintette a proletárdiktatúra melletti állásfoglalást, a szocialista Magyarország azonban — ugyancsak természetesen — másképp ítél. Csak azt hangsúlyozzák, hogy ártatlanul végeztek ki három embert. A dühöngő terror nem mérlegelte a bűnt: „a szemet szemért” elve szerint (megtorolandó a forradalmi törvényszék ítélete alapján kivégzett két fehér tiszt halálát), áldozatok kellettek. Ha nem ők, mások: bárki, aki vörös volt. Olcsó volt akkor az emberélet: ártatlanul kivégzettek hulláját sodorta a Duna. Engem azonban elsősorban a „kollektív emlékezet” legendateremtő ereje érdekelt. A kissé töredékes, nem a klasszikus népköltészeti műformák valamelyikének formai hagyományai szerint megfogalmazott emlékezések még a bevezetőben említettnél is több olyan elemet tartalmaznak, melyek a legendateremtődés bizonyítékai. Ezeknek az elemeknek mindegyike a gyilkolásnak, a hatalom véres 25
