Dunatáj, 1979 (2. évfolyam, 1-3. szám)

1979 / 3. szám - Kísérlet a szintézisre - Koós Judith: Stile 1900 (Salamon Nándor)

hogy e korban az iparmüvészeté a vezetőszerep. Kifejti, hogy a „meghatározó művészegyéniségek, az űj irányzatokat uraló iparművészek száma nem nagy hazánkban”. Munkáját egyébként sem felsorolásnak szánja, „és nem törekszik teljességre” sem. Az „európai kapcsolatok felfedése” a célja és a szintézis. A „mivel nem foglalkozik” felsorolása később még párszor megismétlődik és bekezdésnyi helyet, sorokat foglal el az alaposabb, átgondoltabb kifejtéstől. Érinti a hatásokat, s rögzíti, hogy az art nouveau-t egy periódus stílustörekvéseinek meghatározására szolgáló általános fogalomként használja, amely nem azonos például a szecesszióval. (Mit kezdjünk akkor az alcímmel?) A választott korszak határait is csak jóval később jelöli ki: 1896-1914. (16. oldal), de a feldolgozás során, főként az előzményeket taglalva, maga sem ragaszkodik mereven az idősorompóhoz.

Az érdemi vizsgálódás irodalomkritikával kezdődik. Az áttekintés lényege: szemlét nyújtani a stílust és utóéletét kísérő visszhangokból, feldolgozásokból; bizonyítékot szolgáltatni ahhoz, hogy a magyar art nouveau nem elsősorban német-osztrák indítású; s végül hangsúlyozni e munkában a szerző szerepét, jelentőségét. Aligha vall szerénységre, hogy a legtöbb hivatkozás Koós Judith saját munkásságára vonatkozik. Írásait, kiállításrcndezéseit, előadásait, sőt tanulfányútjait is „forrásműként” adatolja.

A továbbiakban a historizmus és az új stílus összevetését végzi el. Utóbbit az eklektika reakciójaként minősíti, míg azt teljes egészében elmarasztalja. A terminológiai kérdések köré - miközben az art nouveau összes analógját értelmezi és magyarázza, - egyetlen lényeges fogalommal bővül, amely a magyar szecessziónak valóban sajátos vonására hívja fel a figyelmet, a magyaros stílus jelentkezésére. Koós szerint — helyesen — a finn és svéd törekvésekben mutatható ki olyan elem, amely a nép művészete felé fordulásra utal, s ez a hatás nálunk erőteljesen jelentkezik. Az itt csak érintett kapcsolatokat később részletezi, előbb azonban foglalkozik körültekintően az iparművészet fogalmának etimológiájával. A Kossuth használta „kézmű” és „gyárműcikk” értelmezésétől követi a fogalom alaki, tartalmi fejlődését, változását, s leírja az összes rokonfogalmakat is. Értékként könyvelhetjük el, hogy az ipari forradalom-termelőeszközök összefüggésben vizsgálódik, de következtetését aligha fogadhatjuk cl. Véleménye szerint e korban megjelent a szívós, kitartó iparművész, munkája nyomán új törekvések, stílusok módosították-javították a tömegtermelés esztétikai színvonalát.

A „kimagasló egyéniség” szerepét túlhangsúlyozó megállapításhoz a bizonyítékokat a tanulmány gerincét alkotó - az egyes országok „új művészet”-ét taglaló — részben találjuk meg. Miután túljutottunk néhány ismétlésen (teljesség-igény mellőzése, fő vonalak, jelentős egyéniségek stb.), újra találkozunk terminológiai problémákkal is (a kezdet; stílusjegyek azonossága, különbsége stb.), hozzáfoghatunk az „angol ipari forradalommal” összefüggésben a nagybritanniai események tanulmányozásának a XIX. század „második felétől”. Részletesen bemutatja a szerző Ruskin, Morris iránymutató, részlctigazságokat nem nélkülöző, mégis idejét múlt elméleti munkásságát, a preraffaeliták művészi gyakorlatát. Meggyőzően, tények sorával igazolja Walter Crane, majd Aubrey Beardsley sorsdöntő hatását a magyar szecesszió fejlődésére. Előbbi szerepét növeli, hogy felfigyelt a magyar paraszthímzések szépségére. Ugyan ez elmondható a Quild-et alapító Ashbeeről is, aki járt nálunk, s az itt gyűjtött népi motívumokat alkalmazta terveiben, felfogását pedig Bíró Mihály közvetítette hazai könyvművészetünknek. A nyilvánvaló kölcsönhatás más népek „art nouveau”-jával már nem ennyire közvetlen. A belgák (van de Velde, Horta) törekvését az egyetemesen is jelentős „nemzeti művészet” megteremtésének szándéka mozgatja. A nemzeti művészet gondolata példaként lebeg a hazai mesterek előtt, amely főként a svéd és finn művészek gyakorlatában valósult meg következetesen, akik „népi alapon” fejlesztették a bútor-, textil- és otthonművészetüket. A németektől a „művészkolónia-eszmét” vettük át (Gödöllő). A roppant találékony, dús fantáziával megáldott Gaudi műveiből azonban katalán népművészeti eredetet a legjobb akarattal sem lehet kiolvasni. Egyedi jelenség volt csupán, hatása sem nálunk, sem más országban nem mutatható ki. A francia Emil Galle és az amerikai Tiffany — mindketten jelentős újítók! - hatása hozzánk került műveik révén érvényesült. Kapcsolatuk a múzeumgyarapltás ékes példájaként is emlékezetes. Talán először és utoljára volt szinkronban az egyetemes kortárs iparművészeti irányzatokkal a mi viszonyaink között a gyűjtés, megőrzés, bemutatás gyakorlata, s ebben a Magyar

79