Dunatáj, 1979 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1979 / 3. szám - Kísérlet a szintézisre - Koós Judith: Stile 1900 (Salamon Nándor)
Kísérlet a szintézisre... A századforduló egységes szemléletre törekvő stílusának, a szecessziónak (Art Nouveau, Jugendstil stb.) megítélése sokat módosult háromnegyed évszázad alatt. Sokáig a lekicsinylés, a gúny jellemezte a véleményeket. Döntő fordulatot nálunk a kutatásban és értelmezésben az 1959-es A szecesszió Magyarországon című kiállítás hozta meg. Időközben új szecesszió-hullámokat kavart Európában a hatvanas évek nosztalgia-divatja. Talán ez is elősegítette, hogy meggyorsult a korszak művészetének tanulmányozása. Szaporodtak a részlet-eredményeket ismertető publikációk. A tények feltárását további hazai és külföldi szecessziókiállítások is segítették. Ösztönzőleg hatott a munkára a nemzetközi méretekben kibontakozó, a nemzeti sajátságokat felderítő kutatás. Az egész problémakör néhány, frissen végzett szakember ambícióját tüzelte fel, s meghatározója lett munkásságuknak. Szélesebb körben talán Perneczky Géza terjesztette el „sejtelemként”, „hogy a szecesszió egyre inkább a századforduló legjellegzetesebb és legátfogóbb jelenségeként él az utókor szemében” (Kortársak szemével, 1967.). Az összefoglaló művészettröténeti munkákban mégis gondot okozott, mert sehogy nem illett az avantgarde elfogadott fejlődésvonalába. 1972-ben Pók Lajos joggal írhatta le: „A magyar szecesszió története - főképp az egész mozgalmat, minden művészetet áttekintő módon - még megíratlan” (A szecesszió, 1972.). A feltárás folyama azonban megindult. A kútfők vizsgálata, az adatok összegyűjtése nyomán monográfiák születtek a korszak jelentős alkotóiról (Körösfői Kriesch Aladár, Nagy Sándor, Kós Károly, Kozma Lajos, Lechner Ödön stb.). Kirajzolódott a gödöllői művésztelep történetének körvonala is. Lassan megértek a feltételek a kor és stílus sajátságainak egybefoglalására, értékelésére. A hazai szecessziós mozgalmak kutatói között megkülönböztetett hely illeti meg Koós Judith-ot. Különösen az iparművészet kutatása terén végzett kiemelkedőt. Tanulmányútjain módja volt az európai rokontörekvések vizsgálatára, az összehasonlítások elvégzésére. Leszűrt következtetéseit itthon és külföldön érdeklődéssel fogadták. Aligha választhatott volna illetékesebbet a kiadó a nagy összefoglaló mű megalkotására. A munka elkészült s a stílus szelleméhez illő pompás album alakjában megjelent a Képzőművészeti Alap Kiadója gondozásában. Talán a tisztánlátás felfokozott igénye okozza, hogy letéve a gondosan olvasott könyvet, csalódást érzünk. S ez elsősorban a másfélszáz oldalnyi tanulmánynak szól, bár némiképpen riaszt a kötet arisztokratikus megjelenése is. Sajnos, ez még a szöveg utalásaira, stílusára is átragad. Kétségtelen tény, hogy Koós Judith hatalmas apparátust vetett be céljai érdekében. Az is tagadhatatlan - erre a számtalan adatot tartalmazó 558 hivatkozás, jegyzet elegendő bizonyíték! - hogy nagy tudásanyag felett rendelkezik. A célokat hosszadalmas leírásokkal, ismétlésekkel körüljáró bevezetőben kinyilvánított szándékot („Az első szintézis kísérletét is elvégezzük”.) mégsem követte a megvalósítás. Nem először látjuk, hogy éppen az anyag mennyisége akadályozza meg a szerzőt, hogy „serege” felett rendet tartva, tudja kiválasztani a lényegest, a fontosat, megfogalmazni a végérvényes igazságot. A könyv érdemi része három fejezetre tagolódik. Hosszú, vázlatnak tekinthető címek mögött precízen számozott alfejezetek sorakoznak. A látszat szerint logikusan szerkesztett, áttekinthető, tudományos írásműrc számíthatunk. A címek mögött azonban nyc mát sem leljük a rendnek. Indokolatlan ismétlések, felesleges utalások, lényegtelen apróságok okoznak zavart. Már a könyv címével is baj van! A „Style igoo” a 20. oldalon fordul elő egy felsorolás végén. Indoklása: ..Magyarországon is használatos". Az alcím (A szecesszió iparművészeié Magyarországon) ugyan az egyértelműség felé hajlik, a tanulmány egésze mégis következetesen az „art nouveau" terminust használja abbéli igyekezetében, hogy a hazai „új stílus” mégsem szecesszió! A kicsit beavatottak tudják (a tanulmány is érinti!), hogy nagyjából ugyanarról van szó! De hol van helye a tiszta fogalmaknak, ha nem egy szintézisre törekvő „művészettörténeti monográfiá”-ban? Mi inkább Németh Lajos véleményét osztjuk, aki a „le style igoo"-at újabb keletű fogalomként kezeli, s a századforduló „legelterjedtebb irányának” a szecessziót tartja, egyértelművé téve az olvasók dolgát. A ,,bevczető”-ben a feladatokat körvonalazza a szerző. Lényeges megállapítása, 78
