Dunatáj, 1979 (2. évfolyam, 1-3. szám)

1979 / 1. szám - Sz. Bányai Irén: Egy fénykép a fehérterrorról

gyakorlatok. Mi újoncok vótunk, szinte gyerekek. 1900-ban születtem, tehát 19 éves vótam akkor.

Azt már nem tudom, hogy vissza velem gyütt-e, mert amikor a fehér rendszer begyütt, ment mindenki amerre látott. Mi Veszprémbe vótunk, az egész ezred. Közelebbről a Balaton után hat-nyolc kilométerre, nem jut eszembe a falu vagy község neve.

Azt határozottan tudom, hogy aratás előtt érkeztünk vissza. Tudom, hogy fürdési szezon vót, és avval, aki szomszédom is vót, kollégám is vót, olyan idős vót, mint én, avval elmentünk, le a Dunára, és fürödtünk. Hazafelé egy mellékutcán gyöttünk, akkor Festetich utcának hívták, most Marx utca lett. Azon az utcán gyöttünk a Selyemgyárnál fel a Dunáról. Eljöttünk ott, egyszer kiszól ez a Horváth ... A laktanyában ezek már fogva vótak, az apja is: hárman vótak benn, a két Horváth meg az öreg Hettrich. Abban a helyiségben nem vót a Farkas, egy másikban lehetett. Ez a Hettrich már régen meghalt, szembe lakott itt nekünk.

Horváth Jóska átkiabált nekem, mert mi az utca túlsó felin mentünk. Azt mondta: Szerbusz János! Átnézek: Hát mit csinálsz te itt? Azt mondja, ő nem tudja, behozták. Azt mondja:

— Légy szives, adj egy szál cigarettát!

Én átmentem akkor .. . Nyócas dohánynak mondtuk azt akkor, amit pödörni köllött, az vót nálam. Adtam neki cigarettát. Az ablakon rács vót, de üveg nem vót rajta. Már el akartam jönni, azt mondja:

— Várj, ne menj még, gyufát is adjál, mert az sincs.

Valószínű mindent elvettek tőlük. Adtam neki gyufát, én mondtam neki: szerbusz! Köszönt ő is, hogy szerbusz. Még egyszer megkérdeztem: mért hoztak be benneteket? Hát, nem tudom, ezt válaszolta. Az apja, a Horváth, nem szólt egy szót se, csak sétált. Meg az öreg Hettrich is.

Elmentünk, de nem értünk még haza . . . Jön szembe velünk egy nő, már nem tudom megmondani ki vót, és azt mondja: A Horváthokat meg felakasztották!

Mondom neki: hát most beszéltem vele, adtam neki cigarettát!

Erre nem is mentünk haza, szóltam a társamnak: na, gyere Pista, megnézzük! Elmentünk föl, ott a sarkon, a Schitta botnál, a tanácsházától 2—300 méterre megálltunk, és láttuk, hogy lógnak a fákon mind a hárman. Ez a Jóska jó magasan fenn lógott, a képen ez nem látszik, de akkor ez nekem feltűnt. Azt hiszem, a képen is látható asztalt húzták ki alóluk.

Körülbelül 11 — fél 12 körül vót, mikor ez történt. Másodszor megent fölmentünk ezzel a kollégámmal, de délután — lehetett 2—3 óra, talán 4 óra is — nem lógtak már akkor ott.

Talán Jóskával én beszéltem utoljára. Biztos nem tudta a gyerek, hogy kivégzik, mert olyan nyugodt vót. Az apja már nem: fel-alá járkált, nem szólt egy árva szót sem.

Ha minden vöröskatonát ki akartak vóna végezni, nagyon sok halott lett vóna. De a pozíció se számított. Ha nem Horváthékat, mást vettek vóna elő. ölni kellett valakit nekik.”

Az „ölni kellett valakit nekik” mondatban fogalmazódik meg a közvélemény ítélete. Az ártatlanul meggyilkoltak iránti részvét, az együttérzés a döntő az emlékezésekben. Ez az érzés keresi a magyarázatot:

23