Dunatáj, 1979 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1979 / 3. szám - Egy tolnai halász mondja - lejegyezte: Szilágyi Miklós
bombát a markolóval. Persze, hogy mindenki elszaladt! Akkor minket hívtak oda: én meg a sógorom mentünk át földerítésre. Nekünk kellett kitisztítani a pilléreknek a helyit. Hát, persze, féltem, mint egy újonc . . . Négy órát kellett dolgozni nekem, négyet a kollegámnak, ők meg — a mesterek — nyolcat. Lezártak mindent: senkinek a környékbe se vót szabad jönni. Veszélyes vöt! De kerestünk jól: én kerestem 4000 forintot, ők meg kerestek tizenkettőt, tizenhármat, a mesterek. De félő vót! Én is féltem: én nem is ismertem a lőszert, nem vótam katona. A trikettet se, semmit. . . Dchát kellett búkálni, meg keresni, meg rakodni, meg nem tudom én mi.. . Vót olyan eset, hogy felvittem egy trikettet. Nem robbant, mer’ a trikett az úgy robban . .. villannyal vagy valahogy . . . mit tudom én... Húztam a drótot a sárbul, oszt fölvittem. Akarom dobni. Akkor a tűzszerészek kiabáltak: ne dobja, mer’ baj lesz! — Mit tudom én, micsoda! Akkor olyan fausz-lövedék vót — talán tetszik ismerni — páncél lövedék, vagy minek mondják. Ilyen hosszú szárú, a hónuk alá vették. Felhozta a sógorom, odatette a bódéhoz. — Hát — mondom —, a jóisten áldja meg, mi legyen ezzel itten? Nem tudom, hogy micsoda . .. Mikor fölért, mondom: — Mi ez? Mi legyen ezzel? — Hát — aszongya — fausz-lövedék. — Akkor itt tartsuk a bódén? Vagyunk itt tizenketten! Hogy itt felrobban, vagy valami!... — Nem robban ez mán — azt mondta, ő vót katona. — Ez mán nem robban, elrozsdásodott. Na, másnap azér’ csak nem tetszett! Mondom: én elviszem ezt.. Ilyen rövid nyele vót. Mondom: kiviszem a partra, nem kell ez itt! Féltem . . . Kivittem a partra, bementem a raktárba vele. Hogy a raktáros tegye valahova el, mire gyünnek a tűzszerészek! Telefonáljanak nekik, oszt vigyék. Az meg kizavart: Vigyem a munkavezetőhö! — Hát hun van? — Talán az irodába ... Na, bementem vele az irodába, vittem mindig, mint egy kosarat. Mit tudtam én, hogy mi az? Az irodába bementem ezen az ajtón, (hosszú szükség iroda vót), itt bementem, hátul az emberek mind kipucoltak. Hej, a mindenit! Mind kipucolt: menjek innen vele azonnal! — Hát most mér? Mi van? — Menjek innen ... Megtanáltam nagynehezen a munkavezetőt, mondom: — Mi legyen ezzel? Telefonáljon gyorsan a tűzszerészeknek, gyüjjenek, vigyék el! Én micsináljak vele? Azt mondja: Elássuk a szénbe! — Dehogy ássuk el — mondom — gyünnek szénér’ és lapátolnak. Felrobban! Akkor maga felel érte! Én nem bánom, én magának átadom ... Hű, hű, ő meg nem fogja! Azt a mindenségit, hát most mi legyen vele? Vót egy rakás cső ottan, derékvastagság. — Dugjam be oda a csőbe! 69
