Dunatáj, 1979 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1979 / 3. szám - Egy tolnai halász mondja - lejegyezte: Szilágyi Miklós
kénytelen vétünk valahogy megértetni egymást. A románt nem olyan nehéz megtanulni, ha köztük van az ember. A magyar sokkal nehezebb, mer’ ők aztán két szót sem tudtak megtanulni. Pláne káromkodni, azt hamar megtanultuk. Két évig ott voltam, egymást azér’ megértettük románul is, németül is, magyarul is. Dehát 39-ben megszűnt. Ki kellett nekik menni. Ki akartak vinni bennünkec a tengerre, de én nem mentem... Az uszályokat elvitték, a motorokat elvitték, ki a tengerre, ki akartak vinni Angliába, vagy hova .. Nemcsak én, hanem egyőnk se ment. Kiszálltunk. Akkor beszálltam a hollandokhoz 39 ősszel. Kaptam ott helyet mer’ a katonaságnál alkalmatlan lettem. Alkalmatlan úgy lettem, hogy későn mentem sorozásra. Annak idején nem is sorozás vét: toborozás; ki vét mondva, hogy menynyi lehet a katonaság. Én meg nem mentem az én osztályommal, hanem másnap mentem a szigetiekkel. Akkor megint nem kerültem sorra, átkűdtek Szzekszárdra ... A jegyző is ismerte, hogy hogy állunk, hogy nincs senki kereső, írt egy levelet. Egy kisbíró átkísért, akkor ott lesoroztak. Azt mondták: gyönge szívütés ... Ez 32-be vót. És akkor 38-ba kezdődött ez a Hitler-háború. Akkor én mán a hollandoknál vótam, amikor újból soroztak Mohácson, de akkor mán nem vittek el azér, mer’ ott is katonai szolgálatot teljesítettünk. Így aztán a katonaságtól megszabadultam. Míg a háborúnak vége nem volt, egész 1945-ig, itt voltam. Jobban mondva mán akkor a Wermachtté volt, a németeké, egy volt mán az akkor. Ott voltam 45 májusáig. Akkor gyalog jöttem haza Reimsről, végig gyalog. Elindultunk ketten, együtt egy szlovákkal... Felvittek bennünket. Robbantunk is, aknára mentünk! Szerencsére nem lett bajunk, csak az uszály törött el, a tank. Akkor kormányos vótam ... Egy mellékágban álltunk sokáig... És akkor 45-be, amikor már közeledtek az oroszok, mi megszöktünk. Bementünk egy barlangba, a hegybe, és elbújtunk. Nem mentünk velük tovább. Én hazafelé akarok menni, nem fölfelé! Ez is azt mondta, ez a szlovák: ű is haza akar menni. Mondom: bújjunk el, vigyék a fenébe az uszályt! Hát, soká kerestek bennünket, de nem találtak; összepakoltak mindent, elvitték fölfelé, mi meg maradtunk. Két hétig vótunk ebbe a barlangba, akkor megszállt az orosz. Bécsig én meg a szlovák együtt jöttünk, akkor elváltunk. Bementem az irodába — a holland iroda ott volt — és mondtam, hogy haza akarok jönni. Azt mondta az igazgató: Nem lehet, be kell szállni! — Hát, én nem szállók be most mán — mondom. — Mióta nem láttam a családomat? Egy éve lesz lassan! Én haza akarok menni... Azt mondja: Akkor ne mondja, hogy itt vót! . . . Akkor nekiindultam egyedül gyalog Tolnára. Egyedül jöttem végig, 18-án értem haza. 18-án? — így valahogy... 9 napig jöttem, azt tudom .. . Itt maradtam aztán, segédmunkásként dolgoztam. Aztán búvárokhoz kerültem! A sógorom búvármcstcr vót, elintézte, hogy a hídépítőkhö kerültem búvárnak. Ott vótam két évig: egy évig tanoncnak, a másik évben mán merülésre került sor. Akkor Üjpesten szedtük a bombákat, mer az újpesti hidat lebombázták, és benne vótak a bombák. Trikettel robbantanak, ezek is bent vótak. A markoló szedte a sarat, a követ, csinálta a pilléreknek a helyet, és véletlenül felvettek egy 68
