Dunatáj, 1979 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1979 / 1. szám - Sz. Bányai Irén: Egy fénykép a fehérterrorról
apámnak, hogy jöjjön át, ő elbújtatja, hogy nem találják meg. Apám kérdezte: minek? Nincs okom nekem arra, hogy bujkáljak! Nem ment sehova. Éjfél körül rátörtek, és elhurcolták kettőjüket. Hogy édesapámat mivel vádolták, pontosan nem tudom. Mert nem csupán ők voltak a direktórium tagjai hárman, de a többiek elmenekültek. Édesanyám elment sírva, könyörögve a Fekete Ágoston nevű plébánoshoz; le is térdelt előtte, és könyörgött, rimánkodott neki, hogy jöjjön, segítsen. Az mondta, hogy ő nem tud segíteni. Tudja ő is és a terrorszervezet is, hogy az apám nem bűnös, hanem mondja meg, hogy hová bújtak a többiek! Appelshoffer, Müller, meg a többiek, akik tényleg ott voltak a bogyiszlói orvos kivégzésénél. Nem akart segíteni a pap, pedig a katolikus papoknak nem volt mitől félniük. Volt aztán olyan őr a fehérek között — tolnai származású, egy utcában laktak az apámmal, szintén asztalos volt — beszólt neki: János bácsi, ma én vagyok az őr, meneküljön, kinyitom a cellát! (A mostani gimnáziumban volt a laktanya.) Most tiszta a levegő, meneküljön! Menjen el valahová egy-két hétre, ezek elmennek innen, semmi bántódása nem lesz.” „10 éves voltam. Jól emlékszem, augusztus 13-a volt, szerdai nap. A mama főzte az ebédet, hogy majd visszük. És akkor jött ennek a Farkasnak az édesanyja, sírva. Kiabált is, hogy kivégezték a fiát. .. Arra is emlékszem, mikor jöttek éjjel zörögni. Ha akkor az én édesapám átlépett volna azon a kerítésen, akkor semmi baja nem lett volna. Csak egy órára kellett volna eltűnnie. Addig, amíg a különítmény elmegy... Mert ezek siettek. Már kilenc órakor itt volt egy távirat a tanácsházán, hogy nem szabad senkit kivégezni. Pont tizenkét órakor csinálták, hogy akkor nem járkálnak annyian az utcán. Ripsz-ropsz megcsinálták, és mentek tovább Paksra, Dunaföldvárra, ott is nem tudom hányat kivégeztek. Jöttek nekünk szólni, és nekünk kellett volna őket onnan elhozni. Emlékszem, hogy ez délután volt, akkor vették le őket. Vittük a koposót, mert nálunk mindig volt készen koporsó; akkor az volt a divat, hogy az asztalosok koporsót is készítettek. Rendesen, pap temette el őket. Egy Müller nevezetű kispap. De az nem is tudott beszélni, csak sírt, mert az is annyira szerette az apámat, az is sokat járt hozzánk. Édesapám, édesanyám is tolnai születésű volt. Az apai nagyapám az hajós volt, az anyai meg asztalos. Az édesapám Rencz Ferencnél, tolnai asztalos mesternél volt inas. Rencz Ferenc szintén híres asztalos volt. Annak az egyik gyermeke volt Rencz Mária, az én édesanyám. Épület-, de főleg bútorasztalos volt az édesapám, jó hírű asztalos. A családban édesanyám és édesapám is jól beszélt németül; a család anyai ágon német — tehát sváb — apai ágon magyar. Gyerekeik közül János volt a legidősebb, az hentes lett. Ferenc az kereskedő, Józsi is kereskedő, köztük csak másfél év különbség volt. Ök együtt voltak inasok a nagybátyáimnál Metzenzéfen, Rencz Lőrincnél illetve Rencz Károlynál. Ök az édesanyám öccsei voltak. Onnan kerültek haza. Azt fogták rá a Józsira, hogy a cseh kommunisták kémje. Ott is mozgolódás volt a Felvidéken, és ráfogták, hogy kémként jött le. Amikor az apámat megölték, az anyám 42 éves volt. A papa az 51 éves volt, a Jóska meg 19.” 20
