Dunatáj, 1979 (2. évfolyam, 1-3. szám)

1979 / 2. szám - A szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum évkönyve. (Kőhegyi Mihály)

néhány sírt sikerült megmentenie.

A tamási leletgyűjtés 1941-ben előkerült szobraival már korábban foglalkozott hazai kutatásunk, de nem törődött az ugyanitt talált, viszonylag nagyméretű láda veretéivel, melyeket most Gáspár Dorottya rekonstruált hozzáértő szakértelemmel.

Az utóbbi két évtizedben megnövekedett az avar edénygyártással foglalkozó cikkek száma. A korai időszakban megjelenő, finoman iszapolt, korongon készített, világosszürkére égetett kerámia összegyűjtése, rendszerezése, származásának tisztázása Rosner Gyula nevéhez fűződik, aki mostani cikkében három, Szekszárd közelében feltárt edényégető kemence gondos leírása után az avar mesterek eljárási technikájának felvázolását is megkísérelte. Az eddigi adatokból úgy tűnik, hogy Tolna megyében fazekasközponttal kell számolnunk az avar korban, mely a többszöri népi átrendeződén után is töretlenül tovább működött.

Szabó Kálmán és Papp László úttörő munkája nyomán elsősorban a Duna—Tisza közéről ismertük a magyar nép régészeti hagyatékát, de az utóbbi években jelentősen megszaporodott a szekszárdi múzeum régészeti gyűjteményében a XIV—XVII. századi temetőkből származó leletanyag, melyek egy részét Gaál Attila most feldolgozta. A valaha oly sűrűn lakott Tolna megye területéről — de lényegében véve az egész Dunántúlról —, hasonló leletanyag mindeddig nem került feldolgozásra. Ismeretük (töredékes voltuk ellenére) roppant hasznos, mert ezek jelentik azokat a hidakat, amelyek a régészeti és néprajzi anyagot öszszekapcsolják és — különösen viselettörténeti szempontból —, értelmezni segítenek. A közlemény címe után tett római egyes nyilván a folytatás szándékát jelenti, amit csak helyeselhetünk.

A kötet egyetlen hosszabb, tágabb időhatárokat felölelő és a teljesség igényével készült néprajzi tanulmánya a tolnai halászcéhről szól. Benne Sólymos Ede azokat a gazdasági tényeket foglalja egybe és elemzi, amelyek a céh II. József alatt kiadott privilégiumát létrehozták. A szekszárdi múzeumban őrzött, 1781-től 1891-ig vezetett céhkönyv a vándorlás, a szegődtetés, a büntetések, a szabadítás mikéntjére, időtartamára, a mesterek létszámának alakulására nyújt jó támpontokat. Talán az 1872-es ipartörvény hatásának tudható be, hogy a következő években lassan csökken a mesterek száma, bár a céh gyakorlatilag nem szűnt meg. Az 1900-as évek elején azonban a dunai halászat már egyetlen ember kezében volt.

Sz. Bányai Irén az I. világháború szóbeli emlékanyagának értékelési lehetőségeit vizsgálta. Ez a forráscsoport egyrészt kiegészíti a levéltári adatokat, másrészt viszont olyan következtetésekre ad lehetőséget, amelyekre más források teljességgel képtelenek. Többek között a háborúnak az egyénre gyakorolt hatását, az egyes emberek viszonyát a történelemhez, mérhetjük le patikamérlegérzékenységgel belőlük. A történelmi ismeretterjesztésben, főleg az ifjúság körében, az emberközpontúvá alakított szemléltetésnek nagy bizonyító ereje van. A szerző saját gyűjtéséből származó szövegközlések csak aláhúzzák ezt a felismerést.

Az irodalomtörténészeket és a zenetörtészeket egyaránt érdekelheti Sonkoly István összeállítása, melyben a megzenésített Babits-műveket vette számba és kísérte kritikai megjegyzésekkel, valamint a keletkezés szempontjából is érdekes bevezetővel.

A madárcönológia, azaz madártársulástan, vizsgálata helyhez kötött, hosszú, folyamatos munkát kíván, ezért az ilyen jellegű adatgyűjtés a ritkábbak közé tartozik. Ezért hasznos — mezőgazdasági szempontból szószerint is — Szörényi László közleménye. A Szedres és Tolna között fekvő Fácánkertet három oldalról nagy kiterjedésű mezőgazdasági területek, egyik oldalról tsz-major határolja. Szabad víztükör a 8 kilométerre lévő Dunán található. Az előforduló fajok nevét, évszakonkénti bontásban, táblázatban közli a cikk.

Meglehetősen nehéz azt a 8 kisebb-nagyobb tanulmányt, adatköz78