Dunatáj, 1979 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1979 / 2. szám - A szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum évkönyve. (Kőhegyi Mihály)
lő leírást egybefogni, amely az 1975- ben megrendezett Dél-Dunántúli Népművészeti Hét keretében hangzott el, s most itt külön alcím alatt került közlésre. Andrásfalvy Bertalan a dél-dunántúli terület népviseletének általános és elvi kérdéseit taglalja, Horváth Teréz is a népi ékszerek használatát, készítési központját (Baja) kutatja, a Somogy megyei házivászonból készült női ruhadarabokra vonatkozó írásbeli adatokat Knézy Judit állította össze. G. Vámos Mária annak a megfogalmazásával próbálkozott meg, hogy mi tekinthető állandónak és mi változónak Szakály női viseletében. A fejlődés hosszú útján kevés a határozott állomás, nincsenek ugrásszerű átalakulások, átváltások, de a megfogható legkorábbi és a mostani között nagyon is érezhető a változás. Nemzetiségekkel foglalkozó néprajzi szakirodalmunk örvendetesen fellendült az utóbbi években, úgy tűnik, Tolna megye is felzárkózik ehhez. Lantosné Imre Mária a mecseknádasdi németek női hajviseletéhez és fejrevalók használatához nyújt újabb adalékot, melyek ismeretében tanulságos lenne a tolnai és baranyai németség viseleti anyagának olyan összehasonlítható elemzése, amely a település eredetét is figyelembe veszi. Áta község 1740 körül érkezett bosnyák telepeseinek ingeken és szoknyákon alkalmazott hímzéseit írja le Matusek László, és közli azok szláv elnevezését Is. Ódor János a sióagárdi női viselet rövid történetét adja, W. Sáfrány Zsuzsa a baranyai gyermekhordó kendőket veszi számba. A most első ízben jelentkező Szemle rovatban a néprajzosok debreceni továbbképzésére készült három előadás kapott helyet. Gráfilc Imre a múzeumok 1974—1976. évi kiadványainak témaválasztását vizsgálta, Kunt Ernő a folklór, Szilágyi Miklós a tárgyi néprajz köréből írott dolgozatokat vette bonckés alá. Mindhárom írást örömmel üdvözöljük, hiszen mindannyian tudjuk milyen nehéz nyomon követni a szerteágazó, sokszor nehezen hozzáférhető kiadványok nem egyszer lényeges és fontos cikkeit. A kritikai megjegyzések viszont még lehetnek ennél is élesebbek, mert azok — ha nem kifejezetten személyeskedők — igen hasznosak a kiformálódó végeredmény szempontjából. Az ilyen jellegű, nem egyszer vitát kiváltó felméréseknek nagy híjával vagyunk, mégis azt kell mondjuk: inkább központi folyóiratainkba valók. Ugyanez a véleményünk Rosner Gyulának a „Magyar őstörténeti tanulmányok” című kötethez fűzött megjegyzéseiről is. Kevés az olyan könyvismertetés, amelynek szerzője a maga régészeti gyakorlatából kiindulva ellenvetéseket vagy kiegészítéseket tesz a szóban forgó műről. Miután ez a recenzió éppen ilyen, az Acta Archeologicában lett volna érdemes közölni. A kötet három befejező írása a Béri Balogh Ádám megyei Múzeum 1977—1978. évi munkájáról (Szilágyi Miklós), a simontornyai vármúzeum munkásművelődéssel kapcsolatos tapasztalatairól (Vinczellér Lászlóné) és a dunaföldvári egyesített közművelődési intézmények módszertani tanulságairól (Götzinger Károly) szól. A Tolna megyei múzeumi szervezet azon kevesek közé tartozik, amelyek viszonylag későn kezdték meg évkönyvük kiadását, de amíg idősebb társaik az utóbbi 5—6 évben akadozva és esetlegesen jelennek meg, addig a szekszárdi szinte példátlan pontossággal kerül a szakemberek és az érdeklődők kezébe. Szakmai szempontból sincs szégyenkezni valója a szerzőgárdának és a szerkesztőnek. KŐHEGYI MIHÁLY 19
