Dunatáj, 1979 (2. évfolyam, 1-3. szám)

1979 / 1. szám - Romsics Ignác: Nemzeti és társadalmi kérdés az 1918—1919-es forradalmakban

lebecsülése volt. A kormány és egyes vezetők nyilatkozatai mellett ez mutatkozott meg a nemzeti zászlónak a vörös zászlóval, valamint a nemzeti himnusznak az Internacionáléval való helyettesítésében, továbbá a haza fogalmának kizárólag a proletárok hazájaként való interpretálásában, s egyebek mellett a történelem és a történelemtanítás egyoldalúan osztályharcos felfogásában. Alkalmasint ezekre a hibákra is vonatkoztatható Kun Béla 1920-as — önkritikának is felfogható — visszatekintése: „A sovinizmusnak nem tettünk engedményeket; az internacionalizmusból nem engedtünk, mindenkor — szinte doktrináriusnak is mondható módon —, úgy fogtuk fel forradalmunkat, mint a nemzetközi proletárforradalomnak egy részét, s szempontjaink sohasem valami magyar szempontok, hanem mindenkor a nemzetközi proletárforradalom szempontjai.”.

Paradoxon, hogy a nemzetiségi területekről menekült magyar lakosság, egyes polgári és értelmiségi rétegek, a parasztság egy része, a Vörös Hadsereg — jórészt a régi magyar tisztikarból kikerülő — vezetői, s maga a vezérkari főnök, Stromfeld Aurél szemében a proletárdiktatúra ennek ellenére — különösen az első hetekben — a Vyx-jegyzék képében elszenvedett nemzeti sérelem orvoslásának szimbóluma volt. Ezek a rétegek illúziókat tápláltak a Vörös Hadsereg „területvédő” szándéka és lehetősége iránt, s noha a Forradalmi Kormányzótanács gazdaság- és társadalompolitikai intézkedései zömük osztályérdekeit sértették, a proletárdiktatúrát ezért támogatták. Azt mondhatjuk, hogy a Forradalmi Kormányzótanács tömegbázisa addig volt széles és szilárd, amíg ezek az illúziók szerte nem foszlottak, s be nem bizonyosodott, hogy a Tanácsköztársaságnak nem szándéka a határok védelme, s ha az lenne sem tudná azt megvalósítani. A rendszer tömegbázisa — egyéb okok mellett — ugyanis akkor kezdett rohamos mértékben szűkülni, amikor kiderült, hogy az áprilisi román előretörés (az egész Tiszántúlt elfoglalták) után a Vörös Hadsereg — teljesítve Clemenceau utasításait — a Felvidéket is feladja. Még a Vörös Hadseregben szolgáló tisztek többsége is csak ettől kezdve fordult az uralkodó osztályok és a középrétegek egyes csoportjainak érdekeit és törekvéseit megfogalmazó bécsi és szegedi ellenforradalmi kormányok felé.

A Tanácsköztársaság vezetői természetesen sohasem képzelték, hogy Európa proletariátusának támogatása és Szovjet-Oroszország mindenoldalú segítsége nélkül konszolidálni tudják a proletárhatalmat. Ezzel kapcsolatban Kun Béla így fogalmazott: „Két világáramlatnak harca csap össze a Magyarországi Tanácsköztársaság fölött: az imperialista kapitalizmus és a bolsevista szocializmus... Ez a nemzetközi osztályharc kérdése.. . Amikor mi megalapítottuk a proletárdiktatúrát Magyarországon, nem arra alapítottuk számításainkat, hogy mi képesek leszünk majd katonai erővel, rendszeres háborúval megbirkózni az antant csapataival ... Hangsúlyoztuk és hangsúlyozzuk, hogy mi a Magyarországi Tanácsköztáirsaság sorsát a nemzetközi proletár forradalomra alapítottuk.”

A belső problémákkal küzdő, s az antant hatalmak intervenciós expedíciói által is szorongatott Szovjet-Oroszország azonban sem gazdasági, sem katonai segítséget nem tudott nyújtani. Az is bebizonyosodott, hogy a Dunatáj internacionalista munkássága nem képes a nemzetközi szövetséges szocialista tanácsköztársaságok megvalósításának gondolata mellé a lakosság többségét felsorakoztatni. A Bajor Tanácsköztársaság csak néhány hétig állt fönn, s követője sem akadt.