Dunatáj, 1979 (2. évfolyam, 1-3. szám)

1979 / 1. szám - Romsics Ignác: Nemzeti és társadalmi kérdés az 1918—1919-es forradalmakban

A népesség döntő többségét alkotó parasztság és kispolgárság a győztes nagyhatalmak által is egyértelműen támogatott nemzeti államok eszméjét tette magáévá. A Tanácsköztársaság tehát végeredményben ugyanarra a békekonferenciára utaltatott, amely a polgári demokratikus rendszert megbuktatta. Bár a magyarországi proletárhatalom felszámolásának eszközeit illetően eltérések voltak az angolszász és a francia politikusok, sőt a francia politikai és katonai vezetés között is, nem volt kétséges, hogy — noha a környező államok és a volt magyarországi nemzetiségek már minden jogos (és több jogtalan) igényüket kielégítették — az oroszországi bolsevizmus közép-európai „előretolt” védőbástyájához sem lesz kíméletesebb. A Tanácsköztársaság megdöntése érdekében a győztes hatalmak mindvégig érvényben tartották a gazdasági blokádot, majd hallgatólagosan megengedték a francia kezdeményezésű román intervenciót. A Tanácsköztársaságon az sem segített, hogy — elfogadva a Clemenceau júniusi távirataiban közölt végleges határokat —, június 30-án a Forradalmi Kormányzótanács megkezdte csapatainak kivonását az egy-két héttel korábban elfoglalt északi területekről. Az alig egy hónap múlva Budapestre bevonuló román csapatoknak ugyanis Párizs nem küldött hasonlóképpen erélyes felszólításokat.

A versailles-i békerendszerben kialakított új európai határok kétségkívül jobban megfeleltek az etnikai elvnek, mint az első világháború előttiek. 1918 előtt mintegy 60 millió ember élt idegen nemzetek államhatárai között, Versailles után „csak” 30 millió. Ami a „magyar kérdést” illeti, az 1918 utáni Csehszlovákiában, Romániában és Jugoszláviában „csak” mintegy 3 millió magyar. A Dunatáj népeinek barátságát, kölcsönös közeledését, valamint közös gazdasági és politikai érdekeit — amit Wilson meghirdetett, s amire osztálybázisuk különbözőségéből adódóan minőségileg más-más módon az 1918—19-es magyar polgári demokratikus kormányzat és a Forradalmi Kormányzótanács kísérletet tett — azonban nem szolgálta. A győztes nagyhatalmak, s szövetségeseik, a monarchia utódállamai Magyarországon egy olyan politikai rendszert segítettek uralomra, amely a békeszerződést ugyan aláírta, de ezt a szomszéd népek elleni gyűlöletkeltésre és soviniszta uszításra használta fel, ami mind Károlyi Mihálytól, mind Kun Bélától idegen volt, s amely — mihelyt alkalma nyílt rá — nem habozott azt a fegyverek szavával érvényteleníteni.

De nem valósultak meg az 1848-as polgári forradalom befejezése, illetve demokratikus továbbfejlesztése szempontjából elodázhatatlan társadalmi reformok sem. A Horthy-rendszer nemcsak az azt hatalomra segítő nyugat-európai polgári demokráciák politikai berendezkedéséhez nem hasonlított, hanem sok tekintetben a századelő liberális vagy félliberális magyar kormányzati politikájához képest is visszalépést jelentett. A kormányzati és hatalmi elitet alkotó nagy- és középbirtokosoknak, a nagyburzsoáziának, valamint a megnövekedett súlyú „történelmi”, dzsentri és dzsentroid középrétegeknek mind az ipari munkásság és az agrárproletariátus, mind a városi kispolgárság és a közép- és kisparasztság egyes csoportjainak demokratikus törekvéseit sikerült visszaszorítani, s a rendszer alapjaira veszélytelen keretek között tartani. Abban, hogy ezt megtehették, nagy szerepe volt a jogos nemzeti sérelmeknek, melyeket a rendszer ideológusai arra használtak fel, hogy a két forradalmat az „idegenek” és a „hazátlanok” műveié